Országgyűlési irományok, 1949. I. kötet • 1-51. sz.

1949-39 • Törvényjavaslat a büntetőtörvénykönyv általános részéről

172 39. szám. hogy a bűntettet megbocsássa, de arra nem, hogy az elkövetők egyikével vagy másikával szemben kegyelmet gyakoroljon. A 24. §-hoz. Az elkövető halála, az elévülés és a kegyelem a jelenleg hatályos büntető­törvénykönyvben, mint a bűnvádi eljárást kizáró ok érvényesül. A már előre­bocsátottaknál fogva a Btá. ezeket a körülményeket is a büntethetőséggel hozza kapcsolatba, mert a bűnvádi eljárás célja a bűntettes megbüntetése ; azok a körül­mények tehát, amelyek a bűnvádi eljárást kizárják, voltaképpen a büntethetőség akadályai. Míg azonban a gyermekkor, az elmebetegség, a kényszer, a tévedés stb. már eredetileg kizárja a büntethetőséget, addig az elkövető halála, az elévülés és a kegyelem esetében a büntethetőség az elkövetéskor fennállt és csupán utóbb szűnt meg. Hogy az elkövető halála megszünteti a büntethetőséget, alig igényel bővebb indokolást. A büntető igazságszolgáltatás csak élő ember ellen irányulhat, halottal szemben büntetés ki van zárva. Más kérdés, hogy az elkövető halála mennyiben szolgál akadályul egyes vagyoni büntetések kiszabása szempontjából, illetőleg hogy bizonyos vagyoni büntetések, amelyek még az elkövető életében jogerőre emelkedtek, halála után mennyiben hajthatók végre. Ennek szabályozása a Btá. életbeléptetéséről szóló rendelkezések feladata lesz. Népköztársaságunk Alkotmánya már szabályozta, hogy melyik államhatalmi szerv jogosult kegyelem gyakorlására ; a büntetőtörvénykönyvnek csupán az a feladata, hogy a kegyelem büntetőjogi hatásairól rendelkezzék. A Btá. tehát erre szorítkozik. A 25. §-hoz. * Az elévülés a büntetőjog fontos intézménye. Ha a bűntett elkövetése óta hosszú idő telt el, annak emléke már elhalványodott és a társadalom védelme rendszerint nem kívánja meg büntetés alkalmazását. Hosszú idő alatt az elkövető egyéniségében olyan változások mehetnek végbe, amelyekre figyelemmel a bün­tetés sokszor céltalan, sokszor egyenesen hátrányos lenne. A bűncselekmény nyomai is elmosódnak, a terhelő bizonyítékok összegyűjtése megnehezedik. Foko­zott mértékben érvényesül az utóbbi szempont az elkövető oldalán. Akit egy, a közelmúltban elkövetett bűncselekmény vádjával illetnek, az aránylag könnyen hivatkozhatik mentő bizonyítékokra, alibit igazolhat stb. Ámde évekkel ezelőtt elkövetett bűncselekmény vádjával szemben ilyen bizonyítékok érvényesítése úgy­szólván lehetetlen. Mindezek a körülmények indokolttá teszik, hogy az időmúlás, vagyis az elévülés a büntethetőséget megszüntesse. Az elévülés természetéből folyik, hogy annak bekövetkezéséhez hosszú idő szükséges, mégpedig annál hosszabb, minél súlyosabb a bűntett. Ezt a szem­pontot juttatja érvényre a Btá. 25. §-a, amely egyben a jelenleginél sokkal egy­szerűbben kívánja szabályozni az elévülési határidőket. A 25. § két főszabályt tartalmaz. Az első az, hogy halállal, életfogytig tartó vagy tíz évet meghaladó börtönnel büntetendő bűntett esetében az elévülési idő 15 év, a másik főszabály szerint pedig minden más bűntett esetében az elévülési idő azonos az illető bűn­tettre a törvényben megállapított szabadságvesztés legmagasabb tartamával, de nem lehet rövidebb három évnél. Hároín év alatt évülnek el tehát a pénzfőbünte­téssel büntetendő bűntettek is.

Next

/
Thumbnails
Contents