Országgyűlési irományok, 1947. IV. kötet • 220-264., II-V. sz.
1947-257 • Törvényjavaslat a népnek a büntető igazságszolgáltatásban való részvételéről és a fellebbviteli egyszerűsítéséről
257. szám. 277 elbírálást enged, érre a tanácsülés nem jogosult, hanem az ügyet evégből fellebbezési tárgyalásra kell utasítania. A Bp. rendszerében alaki semmisségi ok esetén az ítélet, illetőleg az eljárás megsemmisítésének van -helye (Bp. 404., 423. §). Ugyancsak megsemmisítést rendel a Bp. 423. §-a anyagi jogszabálysértés esetében is. A javaslat a »megsemmisítés« kifejezést egyáltalán nem használja, hanem eljárási szabálytalanság esetére — feltéve, hogy az ügy az (5) bekezdés értelmében érdemben el nem bírálható — az ítélet és eljárás hatályon kívül helyezését rendeli. Az 57. §-hoz.\ A jelen § arra az esetre szabályozza a tanácsülési elintézés módját, ha a fellebbezés az ügy érdemére vonatkozó bizonyítás felvételére is irányul. Ilyen esetben a tanácsülésnek mindig tárgyalásra kell utasítania az ügyet, egyben azonban határoznia kell abban a kérdésben, vájjon a bizonyítási indítvány mint alaptalan mellőztessék, illetőleg a szükségesnek talált bizonyítás felvétessék-e. Ha a tanácsülés a bizonyítást szükségesnek és így annak foganatosítását elrendelendőnek találja, annak foganatosítása — a tanácsülés határozatához képest — háromféleképpen mehet végbe. Nevezetesen magán a fellebbezési tárgyaláson vagy ezt megelőzően az ítélőtábla kiküldött bírája vagy akár az elsőfokon eljárt, akár valamely más elsőfokú bíróságnak ezzel megbízott ítélőbírája útj&n. A szabályozásnak ez a módja megfelel a Bp. 403. §-ában foglaltaknak. A megfelelő intézkedés megválasztásánál figyelembe jön a foganatosítandó bizonyítás jelentősége, természete és terjedelme. Bár a javaslat igyekszik a közvetlenség elvének minél nyomatékosabban érvényt szerezni, mégsem szabja meg kötelező módon, hogy a bizonyítás kiegészítése mindig magán a fellebbezési tárgyaláson történjék meg. Ez egyfelől a költségek szempontjából sem lenne kívánatos, de másfelől az ügy helyes elintézése szempontjából is aggályos lehet. Ha ugyanis a bizonyítás kiegészítése, tehát az ügyben lefolytatott egész bizonyításnak egy része magán a fellebbezési tárgyaláson megy végbe, a per anyaga kétféle megvilágításban jut a fellebbezési bíróság elé. Az anyag egyik részét a fellebbezési bíróság közvetlenül észlelné, másik része pedig az iratok alapján kerülne bírói mérlegelés alá. Ámde lélektani tény, hogy a fellebbezési bíróság előtt közvetlenül végbement bizonyítás sokkal erősebb benyomásokat kelthet a bíróságban, mint az első fokon foganatosított és csak az iratok alapján mérlegelt bizonyítás. A közvetlenül foganatosított bizonyítás tehát olyan döntő túlsúlyra jutna a bíróság határozatának kialakításában, amely a bizonyítás mérlegelését esetleg helytelen irányba terelhetné. Az elmélet és a gyakorlat büntetőjogászai egyaránt azon a véleményen vannak, hogy a bizonyítás kiegészítésének fellebbezési tárgyaláson való foganatosítása a fellebbezés elintézésének legaggályosabb módja. Vagy az egész bizonyítást kellene a fellebbezési tárgyaláson megismételni, vagy pedig a bizonyítás kiegészítését is kiküldött vagy megkeresett bíró útján kellene eszközölni, mert csak e két elintézési mód valamelyikének alkalmazása mellett kerül a bizonyítás anyaga azonos szemszögből megítélés alá. Az előbbi elintézési mód nagy időveszteséggel és költségtöbblettel jár, ennélfogva az mellőzendő volt. A kiküldött vagy megkeresett bíró útján való foganatosítás lesz a jövőben is nyilván a szokásos elintézési mód, míg a bizonyítás kiegészítésének a fellebbezési tárgyaláson való foganatosítása akkor látszik helyénvalónak, ha pl, valamely döntő jelentőségű okirat ismertetéséről vagy szakértői bizonyításról van szó. A Bp. 403. §-án alapuló gyakorlat értelmében az elsőfokú bíróságnak rendszerint azt a bíráját szokták a bizonyítás kiegészítésével megbízni, aki az elsőfokú ítéletet szerkesztette, mert ő ismeri legjobban a per anyagát, tehát ő tud a legkönnyebben eleget tenni a fellebbezési bíróság meghagyásának. Ezzel szemben a
