Országgyűlési irományok, 1947. IV. kötet • 220-264., II-V. sz.

1947-257 • Törvényjavaslat a népnek a büntető igazságszolgáltatásban való részvételéről és a fellebbviteli egyszerűsítéséről

257. szám. m A legtöbb külföldi bűnvádi perrendtartás nem ismeri a kétfokú perorvoslat intézményét. Azt, hogy a magyar bűnvádi perrendtartás azt mégis fenntartotta, a' nép perlekedési hajlamával indokolták. Ámde kérdéses, vájjon az Ötven évvel ezelőtt talán helytállónak mutatkozó ez a szempont ma még irányadó-e. Ha az ítélkezésben a nép kiküldöttei is közreműködnek, a határozat nyilván nagyobb megnyugvást kelt az érdekeltekben, tehát lehetővé teszi egy perorvoslati fórum kikapcsolását. De ha még léteznék is az a perlekedési hajlam, amellyel bűnvádi perrendtartásunk alkotói annak idején számoltak : kérdéses, vájjon a törvényhozás feladata-e annak előmozdítása és kielégítése vagy nem helyesebb-e annak kellő gátat vetni. 3. Fellebbviteli rendszerünk egyik alapvető hibája, hogy a fellebbezési bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás felülvizsgálata tekintetében teljes szabadsággal ítélkezik. A ténykérdésben való fellebbvitel régi problémája a bűnvádi eljárási jognak. Minden fellebb vitel végeredményben azon a feltételezésen épül fel, hogy a magasabbfokú bíróság a helyes ítélkezésnek több biztosítékát nyújtja, mint az alsóbbfokú. Ámde a tényállás megállapítására a felsőbíróság csak abban az esetben tekinthető az első fokon eljáró bírósággal egyenlően alkalmasnak, ha maga is a közvetlenség elve szerint ítélkezik, vagyis ha a bizonyítás a fellebbezési bíróság előtt teljes egészében megismétlődik. De még ebben az esetben is kérdéses, vájjon az a bizonyítás, amely a bűncselekmény elkövetéséhez viszonyítva jóval később megy végbe a fellebbezési bíróság. előtt, nem veszít-e megbízhatóságából és frisseségéből. Ha azonban a fellebbezési bíróság előtt a bizonyítás nem ismétlődik meg, hanem a felsőbíróság csak az ügy iratai alapján ítélkezik : akkor nyilvánvalóan kevésbbé alkalmas a tényállás megállapítására, mint az első fokon eljárt bíróság. Tapasztalati tény, hogy a tárgyalási jegyzőkönyv — még ha a legkörültekintőbb gondossággal szerkesztik is — sohasem adhatja vissza telj es, hűségében a kihallgatott személy vallomását. A kihallgatott személynek a bíróság előtt tanúsított magatartása, esetleges zavara vagy határozottsága, előadásmódja stb., szóval mindazok a körülmények, amelyek a vallomás megbízhatóságának értékeléséhez éppen olyan szükségesek, mint a vallomás tartalma, a jegyzőkönyvből alig tűnhetnek ki. Az a felsőbíróság, amely csak a jegyzőkönyvet és az egyéb iratokat ismeri, kevésbbé képes tehát a bizonyítékok helyes mérlegelésére, mint az alsófokú bíróság, amely közvetlen észlelet alapján nyerhetett benyomásokat a bizonyításról. Ámde bűnvádi perrendtartásunk rendszerében a fellebbezési bíróság ritkán vesz fel bizonyítást és mégis megváltoztathatja — az általa közvetlenül nem is észlelt bizonyítás eltérő mérlegelésével — az elsőfokú bíróság ténymegállapítását. A javaslat szakít ezzel a rendszerrel. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás a fellebbezési bíróság ítélkezése számára szabályként irányadó, attól a fellebbezési bíróság csak akkor térhet el, ha maga is foganatosít bizonyítást, illetőleg hogyha a ténymegállapítás módosítása a bizonyítékok újabb mérlegelése nélkül lehetséges. 4. Fennálló bűnvádi eljárási jogunk a perorvoslati eljárást meglehetős nehézkessé teszi. Már a perorvoslat szabatos bejelentése is bizonyos jogi jártasságot feltételez. Ha tehát a vádlottnak nincs ilyen jártassága és szakképzett védő nem áll rendelkezésére, a perorvoslat helytelen bejelentése által hátrányosabb perjogi helyzetbe kerülhet, holott ez szociális és igazságszolgáltatási szempontból egyaránt káros. 5. Bűnvádi perrendtartásunk alapvető elvei közé tartozik a reformatio in peius tilalma. A Bp. 385. §-ának utolsó bekezdése, 386. §-a és 387. §-ának harmadik bekezdése értelmében ugyanis a fellebbviteli bíróság az ítéletet akár a OrBzaffgyulefiii iroaxáaiy. 1947—1951. IV. kötet. 33