Képviselőházi irományok, 1939. XI. kötet • 870-893., XIV-XV. sz.

Irományszámok - 1939-871. Törvényjavaslat a gyógyszerészetről

84 871. szám. Ezt a Kúria 614. sz. elvi határozatában világosan ki is mondta. A tisztességtelen versenyről szóló 1923: V. törvénycikk, amidőn azoknak a körét állapította meg, akik között kifejlődő versenyre a rendelkezéseit alkalmaztatni kívánta, 30. §-ában a »vállalatnak« olyan széles fogalmi körét állította fel, hogy a gyógyszertár ebből a szempontból akkor is vállalatnak minősülne, ha a gyógyszerész nem lenne kereskedő. A vállalat ugyanis az idézett törvény értelmében minden üzem, amely áruk előállításával vagy forgalombahozatalával, vagy pedig ipari vagy kereskedelmi szolgáltatások visszterhes teljesítésével foglalkozik. E rendelkezés folytán a törvény alkalmazása során sohasem volt kétséges, hogy a gyógyszertár olyan vállalat, amelynek keretében tisztességtelen versenynek minősülő cselekmény elkövethető és amely az ilyen cselekménynek sértettje is lehet. A bírói gyakorlat az említett jogszabályokból azt a következményt is levonta, hogy a gyógyszerész és gyógyszerészi képesítésű alkalmazottja közti jogviszonyra a kereskedőségédeknek és az ipari és kereskedelmi vállalatok tisztviselőinek szolgálati viszonyáról szóló 1.910/1920. M. E. sz. rendeletet kell alkalmazni. A fennálló jogban sem volt azonban vitás, hogy az ipari rendészeti szabályok szempontjából a gyógyszerész vállalatának folytatása nem iparűzés és a belügyminiszternek azok felett, mint közegészségügyi intézetek felett gyakorolt felügyelete pótolja mindazokat az intézkedéseket, amelyekre egyébként az ipartörvény adna módot. A gyógyszerész hivatásának eme különleges jellege a bírói gyakorlat részéről annak az elismerését is maga után vonta, hogy a gyógyszerész, habár üzeme meg is haladja a kisipar körét, nem válhatik hivatásának gyakorlása révén bejegyzésre köteles kereskedővé, amiből folyik, hogy őt nem terheli könyvvzetési és mérlegkészítési kötelezettség sem, viszont a gyógyszertárban alkalmazott meghatalmazott ainak jogállására is külön szabályok irányadók, ezek kereskedelmi meghatalmazottaknak nem minősülnek és különösen nem lehet nekik cégvezetői meghatalmazást adni. Kétségtelen, hogy a fennálló jognak a fentiekben vázolt álláspontja a gyógyszerészi hivatás természetének megfelel, de abból mégis adott esetben a gyógyszerész hátrányára megnyilatkozó diszharmónia állhat elő. Az, ha a gyógyszerész számára — jóllehet kereskedő — nincs megnyitva annak a lehetősége, hogy a teljesjogú kereskedő jogállását elnyerje, adott esetben tevékenységének a kívántnál szűkebb körre szorulását idézi elő. Különösen kétségessé válik a gyógyszerész helyzete akkor, ha a megengedett keretek között bizonyos készítménynek a laboratóriumában való nagyobb arányú előállításával is foglalkozik, és így a tevékenységében a kereskedői elem az általánosnál nagyobb mértéket ölt. A javaslat e helyzetre figyelemmel csak annyiban kíván eltérni a fennálló jog ismertetett szabályaitól, hogy a gyógyszerésznek, amennyiben ezt a saját érdekében szükségesnek látja, lehetőséget kíván nyújtani arra, hogy a cégét önként bejegyeztesse és ezzel teljesjogú kereskedővé váljék. Ez a rendelkezés annyit is jelent, hogy a cégbejegyzési kérelmet előterjesztő gyógyszerésznek az esetében a cégbíróság nem fogja a kereskedelmi törvény 5. §-a alapján azt vizsgálni, vájjon a gyógyszerész üzlete a kisipar körét meghaladja-e, és ekként csakugyan nem tartozik-e a be nem jegyezhető, úgynevezett kiskereskedőknek a körébe, hanem a gyógyszerésznek minden körülmények közt joga lesz árra, hogy magát kereskedőként bejegyeztesse. Ez a megoldás a kereskedelmi törvényünk eddigi rendszerétől bizonyos fokig eltér, mert eddig a kereskedőként bejegyezhető vállalatok egyszersmind kötelesek is voltak magukat bejegyeztetni és csupán a kereskedelmi törvény 5. §-a alá eső egyes kategóriák tekintetében érvényesült az a felfogás, hogy