Képviselőházi irományok, 1939. VIII. kötet • 608-720., IX-X. sz.

Irományszámok - 1939-645. Törvényjavaslat a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól

150 645. szám, ietén tehát kereken 700.000 kat. hold olyan mezőgazdasági ingatlannal lehet számolni, amely az 1939: IV. törvénycikk szerint zsidónak tekintendő személyek tulajdonában van. A zsidó erdőbirtokok kiterjedése a mai megnagyobbodott országterületen, az idevágóan rendelkezésre álló részleges adatgyűjtések eredményei szerint, megközelítően kerek 500.000 kat. holdra tehető. Ennek az adatnak a megáLapításánál a használati illetőségeket is figyelembe vettük. Az ismertetett statisztikai adatok cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy amikor a nemesi kiváltságok megszüntetésével meg kellett volna indulnia az egészséges keveredésnek, az alulról jövő népi erők feláramlásának, akkor lassankint egy át nem eresztő réteg férkőzött az alsó népréteg és a felsők közé. Ez az át nem eresztő réteg a zsidóság volt. Annak, hogy a magyar parasztságból viszonylag kevesen jutottak a felső társadalmi rétegekbe, nem kisrészben ez az át nem eresztő réteg volt az oka, amely az egészséges társadalmi hajszálcsövességet megakadályozta. Ugyancsak ennek a rétegnek a számláját terheli, hogy azoknak a területeknek jelentős része, amit a birtokos osztály a változott viszonyok közt elveszített, egyszersmind ki is esett a magyarság birtokállományából. Nem a magyar parasztságnak, a magyar föld népének kezére került, ami egészséges viszonyok mellett szükségképpen bekövetkezett volna, hanem olyanok kezére, akik azt egy külön öncélú gazdasági, társadalmi rendszer, egy külön kultúra és sajátos politikai célok erőforrásaivá tették. Ezt a térhódítást a magyar reformkorszak vezetői közül többen : Széchenyi, Kölcsey, Wesselényi s mások is előre látták. A magyarság azonban a maga nagy egészében szinte az utolsó évekig, ha ráeszmélt is ennek a zsidó térhódításnak a veszélyére, a szabadéivűség bűvölete alatt — sajátságos önpusztító szemérmességből — nem tudott azzal szemben sarkára állni. Ha egyesek gátakat kerestek is a veszély ellen, ez csak elszigetelt jelenség maradt. Ez a közömbösség is egyik oka volt annak, hogy míg az európai versenyre felkészületlen autochton néprétegek a századforduló körül százezerszámra vették kezükbe a vándorbotot, hogy külföldre és főleg Amerikába vándoroljanak szerencsét próbálni, addig szinte ugyanilyen tömegekben vándorolt be északról és keletről Magyarországba a zsidóság, hogy abban a versenyben, amelyben a magyar elem esélyesen indulni sem tudott, felvegyék a küzdelmet és maguk körül egészen új és jellegzetes vegetációt fejlesszenek ki. Magyarország száz esztendő alatt (1810—1910) ilyen formán elérte azt, hogy a zsidóság lélekszáma nyolcszorosára emelkedett, ami természetes szaporodással semmi módon sem magyarázható. Lehet-e csodálkozni ezek után, ha a zsidókérdés a magyarság elsők között megoldandó problémájává lett és lehet-e természetellenesnek tartani, ha a magyarság ezen az állapoton segíteni kíván. A zsidóság szembetűnő térfoglalása már a háborúelőtti időben is nyugtalanságot keltett az ország egyéb társadalmi rétegeiben. A XIX. század végétől kezdve ismételten jelentkeztek olyan törekvések, amelyek a zsidókérdés megoldását politikai, társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt sürgették. Már a katolikus néppárt is a zsidók célját szolgáló szabadelvű politikai irányzat és a zsidóság térfoglalása ellen lépett fel. A zsidóság térfoglalása ellen azonban erősebb politikai szervezkedés csak az 1918-ban befejeződött világháború után indult meg. Mindegyik küzdelemnek, amely a zsidóság térfoglalása ellen irányult, egyik vezető törekvése volt, a zsidóságot kiszorítani a magyar földből. Semmit sem találhatunk természetesebbnek ennél a törekvésnél. A föld nem hasonlítható egyéb vagyontárgyakhoz, a föld nem az a kereskedelmi árucikk, amellyé az elmúlt évtizedek szabadelvű felfogása kívánta lefokozni; a föld értékét csak gazdasági