Képviselőházi irományok, 1939. VII. kötet • 544-607., VI-VIII. sz.

Irományszámok - 1939-585. Törvényjavaslat a mezőgazdaság fejlesztéséről

310 585. szám. Melléklet az 585. számú irományhoz. Indokolás „a mezőgazdaság fejlesztéséről" szóló törvényjavaslathoz. I. ÁLTALÁNOS INDOKOLÁS. 1. A föld a magyar embernek nemcsak tulajdont, hanem hazát, ősöket, sorsot, hivatást is jelent. A magyar földben gyökeredzik az az erő, amely évszázadok óta annyi nehézségen át nemzeti létünk forrása volt. Ezért a magyar nemzet a földmívelés ügyének előbbrevitelét sohasem tekintette egyoldalú osztályérdeknek, hanem az egész nemzet ügyének, tudva azt, hogy mezőgazdasági termelésünk virágzásával vagy pangásával szorosan összefügg az ország közgazdasága, a nemzeti jövedelem és vagyonosodás. A magyar nemzet ezért mindig szívén viselte a mezőgazdaság sorsát, gondját. Ez a gondoskodás ősrégi, mondhatjuk Szent István apostoli királyunktól ránk maradt hagyomány, aminek történelmünkben nem egy bizonyítéka van. Ezt fejezi ki a Mária Terézia által kiadott Instructio pro Supremis Comitibus is, amely a főispánok kötelességévé teszi kimerítő tudomást szerezni, vájjon a megyéjükben' lakosok termesztvényeiket hol és minő haszonnal adhatják, el. Igyekezzenek a főispánok — mondja az Utasítás —• alkalmas módot találni, amely által a termesztvények eladása nagyobb hasznokat áraszt ;* ahol pedig az adófizetők annyi termesztvénnyel nem bővelkednek, hogy azokból valamely rész eladása fennmaradna, vagy az eladást egyéb nehézségek gátolják, maguknak a földesuraknak kölcsönös közremunkálásával és tanácsaival irányozzák oda törekvéseiket, hogy a termesztésnek, vagy az eladhatásnak hiányai ipar által pótoltassanak. Ugyanez a gondolat hatja át Széchenyi István nyomán a közgondolkozást és a múlt század eleji közigazgatást. Egyik közigazgatási szakférfiúnk írja 1842-ben »A szolgabírói hivatal« című munkájában : »Hogy egyes helyiségben mi termesztetik leginkább és mily sikerrel, a helybeli elöljárók, lelkipásztorok, uraságok és ezek tisztjei, egyszóval a körülményeket bővebben ismerőktől megtudni igen könnyű. Valamint az is bizonyos, hogy ha a szolgabírák szívükre veszik hazánk mostoha állapotát és azt, hogy ennek okai nagyrészben magunk is lévén, magunkon — termékeink szaporításával — segíteni hazafiúi kötelesség, reménydús mező nyílik a lakosoknak ez vagy amaz helyhez jobban illő termékek művelésére serkentése által a honi ipart elősegíteni.« A XIX. század második felének államfelfogása azonban nem mindenben kedvezett a mezőgazdaság fejlődésének, mert a termelők megszervezését elhanya-