Képviselőházi irományok, 1935. IX. kötet • 546-591., IV. sz.
Irományszámok - 1935-586. Törvényjavaslat a népiskolai tanítóképzésről
372 586. szám. — a liceumban —• be kell fejezni és a felső tagozatot alkotó két év — a tanítóképzőakadémia — csakis a hivatásszerű előkészületet, a szoros értelemben vett szakképzést szolgálhatja. A liceum és a tanítóképző-akadémia közé beillesztett, a líceumi tanulmányokat lezáró érettségi vizsgálat, illetőleg képesítő erővel felruházott s bizonyos feltételek mellett az akadémiai tagozatot megnyitó érettségi bizonyítvány megkövetelése már nemcsak a tanítóképzés színvonalának emelését, hanem a tanítói pályákra törekvőknek kiválogatását, az egész tanítóság társadalmi elismerését, erkölcsi súlyának gyarapítását kívánja biztosítani. Bár kétségtelen, hogy tanítóinknak a társadalomban betöltött he v lyüket egyéni tulaj donosságaikból fakadó személyi tekintélyükkel kell megalapozniuk, mégis tárgyilagosan el kell ismerni, hogy néptanítóink magasabb társadalmi értékelését korántsem kisebb értékűségük, hanem a mostani tanítóképzésnek a mai viszonyokhoz mért szűk keretei s minden más iskolától elütő rendszere nehezítik meg. Minthogy pedig a társadalomban talán tévesen, de mégis az a felfogás alakult ki, hogy az érettségi bizonyítvány az elismerten magasabb műveltség külső ismertetőjele, a tanítótól sem szabad ezt többé megtagadni. A felsőbb tagozatra, a tanítóképző-akadémiára jutásnak minősített líceumi érettségi bizonyítványhoz és felvételi (alkalmassági) vizsgához kötése közvetve ugyancsak a tanítói tekintély emelését szolgálja, mert lehetetlenné teszi a gyengébb fajsúlyú elemeknek a tanítói pályára tódulását. Itt kapcsolódik a kérdés megítélésébe a tanítói túltermelés rendkívül fontos ügye. A jelenleg működő tanítóképző-intézetek ugyanis a tanítóknak, főleg pedig a tanítónőknek olyan tömegeit zúdították a társadalomra, hogy elhelyezésük kérdése, illetőleg állástalanságuk felette nehéz feladatok elé állítja a kormányzatot. A kérdés jelentősége akkor domborodik ki teljes súlyával, ha a statisztika adatait is szemügyre vesszük. Amíg 1910-ben Nagy-Magyarországon 48 tanító- és 34 tanítónőképző-intézet volt, addig 1937-ben hazánknak harmadrészére csökkent területén a tanítóképzők száma 19, a tanítónőképzőké pedig 36. Tehát a tanítóképzők számának aránylagos csökkenésével szemben a tanítónőképzőknek aránytalan gyarapodása következett be. Ez a nagy eltérés még szembetűnőbb, ha a növendékek számát hasonlítjuk Össze. Amíg ugyanis 1910-ben a fiúk (4.614) száma csekély mértékben meghaladta a leányokét (4.411), addig a folyó évben a leányok száma (5.983) a fiúkénak (2.797) kétszeresénél is jóval több, másfelől a leányok száma ma közel egy harmadrészével haladja meg Nagy-Magyarország tanítónőképző-intézeti növendékeinek számát. A helyzetről akkor nyerünk tiszta képet, ha a fenti adatokat a ténylegesen működő tanítók számával hasonlítjuk össze. Ebben az esetben mindenekelőtt örvendetesen kell megállapítanunk, hogy nemzetünk élniakarása népünk művelődési igényeinek emelkedésével is erőteljesen megnyilvánult és hogy kultúrpolitikánk ennek az igénynek kielégítését a legmesszebbmenő módon igyekezett is lehetővé tenni. Ez többek közt kitetszik abból, hogy amíg Nagy-Magyarországon 1910-ben 22.980 tanító és 9.004 tanítónő működött a népiskolai oktatás terén, a folyó évben a tanítók száma a békebeli szám felét érte el (11.014), míg a tanítónőké nagyon erősen megközelítette (8.508) az 1910-es létszámot. Viszont a mai helyzetre vonatkozó adatok egyrészt a működő tanítónők arányszámának a férfiak rovására történő óriási eltolódására mutatnak, másfelől az oklevél termelésnek túlzott méreteire hívják fel figyelmünket. Amíg ugyanis 1910-ben közel azonos volt a kiállított tanítói (1.101) és tanítónői (1.108) oklevelek száma, addig most az utóbbiak száma (1.138) kétszerese az előbbieknek (556), sőt az 1937-ben kiadott tanítónői oklevelek száma az 1910-es állapotot is felülmúlja.
