Képviselőházi irományok, 1935. III. kötet • 104-196. sz.
Irományszámok - 1935-180. Indítványa, Éber Antal országgyűlési képviselőnek, a mezőgazdasági munkahiány enyhítése tárgyában
t 18Ö. szám. 3S1 már fentebb utaltunk — pénz ügyigazgatóságonként volná megfelelően megszervezhető. Ez bizonyára rieni okozna lényegesen nagyobb nehézséget, mint amennyi a ház átalakítások, illetve tatarozások ellenőrzése körül felmerült. Nem foglaltuk az indítvány szövegébe, de itt óhajtjuk megemlíteni, hogy ezeknek a beruházásoknak, vagy legalább is a beruházási összeg amaz 50%-ának finanszírozásaj amely utóbb ádőtérítés alakjában refundálódik, a kormány által itt is biztosítandó volna. Ügy véljük, hogy ennek pénzügyi és jogi feltételeit nem volna lehetetlen megteremteni. Az indítvány 3. pontja azoknak a rendelkezéseknek továbbfejlesztését célozza, amelyek a gazdatisztek jogviszonyairól szóló 1900: XXVII. t.-c-ben okleveles gazdatisztek kötelező alkalmazását írják elő. A gazdatiszti törvények szerint azonban okleveles gazdatisztek alkalmazására vonatkozó kötelezettség csak állami birtokokra és az úgynevezett holtkéz birtokaira áll fenn. Ez utóbbiakra nézve csak akkor, ha az illető gazdaság kat. tiszta jövedelme legalább .15.000 korona. Kétségtélen azonban, hogy a mai viszonyok között indokoltnak látszik az okleveles gazdatisztek kötelező alkalmazására vonatkozó rendelkezéseket a magánkézben levő gazdaságokra is kiterjeszteni. Ezt a kiterjesztést indokolja mindenekelőtt az intellektuális munkanélküliség enyhítéséhez fűződő fontos érdek. A gazdálkodás jövedelmezőségének megcsökkenése a gazdálkodókat — mint fentebb már kifejtettük *—< oly takarékossági intézkedések megtételére bírta, amelyek részben rossz anyagi helyzetük természetes következései, részben azonban abból a téves megfontolásból fakadnak, mintha a rossz gazdasági konjunktúra kedvezőtlen hatásait extenzív gazdálkodással lehetne ellensúlyozni. Ennek tulajdonítható, hogy egyre kevesebb okleveles gazdatiszt kap alkalmazást és ezáltal a gazdasági iskolákat, illetve főiskolákat végzettek nagy száma van állás és munka nélkül, sőt annak reménysége nélkül is, hogy elhelyezkedésre találhasson. A második szempont, amelyre utalni bátorkodunk, az, hogy a gazdatiszti karnak ez a reménytelen helyzete már súlyosan kihat mezőgazdasági szakoktatásunkra és így általában mezőgazdasági kultúránkra. »A magyar mezőgazdasági szakoktatás tökéletesen elmaradt állapotban van« — mondja a STUD 1935. évi november 20-i számában és ezt részletes adatokkal támasztja alá. Legszomorúbb megállapítása, hogy a nagyhírnevű három magyar gazdasági akadémia »egyre sorvad, aminek egyedüli oka, hogy az ott nyert oklevélnek a törvény nem ad olyan védelmet, mint amilyenben a bányászati, erdészeti, állatorvosi főiskolák által kiadott oklevelek részesülnek«. Ügy gondoljuk, nem szorul bővebb indokolásra, hogy nekünk mint mezőgazdasági országnak mezőgazdasági kultúránkat nemcsak nem szabad elhanyagolni, hanem minden erőnket arra kell irányítani, hogy a mezőgazdasági művelt séget fejlesszük és minél több tudást vigyünk bele a nemzeti termelésnek abba az ágába, amely minden körülmények között legfontosabb termelési ága marad Magyarországnak. Nem lehet tehát tovább összetett kezekkel nézni, hogy a gazdasági szakintézeteink iránti érdeklődés, amely azelőtt sem volt túlságosan nagy, hogyan sorvad el lassanként annak következtében, mert az okleveles gazdatisztek képtelenek a gyakorlati életben elhelyezkedni. A legfontosabb szempont azonban, amely a gazdatiszti törvény rendelkezéseinek kibővítését alátámasztja, az a megfontolás, amely ma már mezőgazdasági termelési politikánk alapját képezi, hogy csakis a minőségek megjavításával és jóminőségű standard-áru forgalombahozatalával leszünk képesek mezőgazdaságunk rentabilitását helyreállítani és állandósítani. A gazdálkodásnak ehhez a módjához pedig sokoldalú gazdasági tudás és szakértelem szükséges, amit a gazdálkodással
