Képviselőházi irományok, 1931. I. kötet • 1-123. sz.

Irományszámok - 1931-107. A képviselőház mentelmi bizottságának jelentése fegyelmi vétséggel gyanúsított Dréhr Imre országgyűlési képviselő mentelmi ügyében

560 107. szám. Ez a praejudicium szerfölött sérelmes, mert a volt politikai államtitkárt befejezett tény és res judicata elé állítja, amit az adott esetben tetéz az, hogy az alkalmazott fegyelmi eljárás elavult rendszerében, —az 1874. évi pénzügyminisztériumi fegyelmi rendelet keretében, pénzügyminiszteri tisztviselő a népjóléti volt politikai államtitkár ügyében a vizsgáló biztos —a fegyelmileg terhelt a minden modern eljárással szemben atavisztikus rendszerben alig is védekezhetik. Igaz, nem hoztak még ellene személy szerint marasztaló ítéletet» Ámde lényegileg ezt cselekedték, amikor Hankó és Angyal tisztviselőkre vonatkozó marasztaló ítéletben megállapították, hogy az illetők törvénybe ütköző cselekedeteiket és mulasztásaikat «általában felsőbb utasításra», legtöbb esetben Dréhr Imre utasítására, követték el. Ebből a megállapításból több és többféle következtetést lehet és kell megállapítani. Először azt, hogy a «felsőbb'» utasításokat nem egyedül Dréhr Imre adta, hanem más «felsőbb» is adta. Ne kutassuk, kiről lehet szó, különben is szembeötlően nyilvánvaló, viszont nem lehet észre nem venni azt az előtoluló fontos s a felelősség kérdését eldöntő jogi elemet, hogy a «felsőbb utasítás» Dréhr Imrét is irányíthatta. Másodszor kétségtelen az, hogy ha amint a megkeresés és az ítélet valónak fogadja el azt a tényt, hogy «legtöbb esetben» Dréhr Imre adta a törvénytelenségekre és szabálytalanságokra az utasítást, akkor a vádba tett cselekmények akarati és elkövetési Összefüggései alapján, nem elkülönítve, hanem egyesítve kellett volna az ügyet tárgyalni és ítéletet hozni. De semmi esetre sem volt szabad a képviselőre vonatkozólag fegyelmi büntető ítélet alapjául szolgálható tényállást ítéletben megállapítani, mielőtt a Ház a képviselő mentelmi jogát a fegyelmi eljárásra felfüggesztette. Mert mi történnék akkor, ha a Ház a képviselő jogát nem függeszti fel? Akkor az az eset állana elő, hogy ítélkeztek egy képviselő felett, akit a Ház nem adott ki. Továbbá nyilvánvaló az is, hogy ha megfelelnek a valóságnak azok a megállapítások, amelyeket az ítélet felsorol és a megkeresés a mentelmi jog felfüggesztése érdekében sorompóba léptet, s amit egy esetben egyszerű, öt esetben súlyos, tíz esetben legsúlyosabb vétség gyanánt szerepeltet, — akkor nem kell nagy büntető jogtudás annak a felismeréséhez, hogy a felsorolt és körülírt tényállások nagyrésze nem fegyelmi vétség, hanem bűncselekmény. Igen súlyos bűntetteknek egész csokrát nyújtja felénk a megkeresés és az ítélet, — köz okirat hamisít ás, csalás, sikkasztás és egyéb bűntettek tömege mered reánk, ámde a minősítés akadémikus kérdés, valamint az is, hogy eszmei vagy anyagi halmazattal állunk szemben s az is részletkérdés, hogy a cselekményekben kit, minő és mennyi büntetőjogi felelősség terhel, — de megcáfolhatatlan valóság az, hogy mindennek a hivatott és hivatalos elbírálása nem valamely fegyelmi, hanem a büntető hatóságokhoz tartozik. , E tekintetben nem helytálló az az érvelés, hogy a fegyelmi eljárás nem zárja ki a bűnvádi eljárást. Ez igaz, ámde amikor hivatali és tárgyi szempontból ilyen rendkívül súlyos természetű ügyekről van szó, akkor a salus reipublicae mindenek felett álló törvénye, a bűnvádi eljárás minél gyorsabban való megindítását parancsolja. Ilyen mély sebeket, ha azokat tényleg ejtették, nem szabad a fegyelmi eljárás külső kozmetikájával befedni, itt véresen komoly vádak kísértenek. Vagy igazak és helytállók a vádak, vagy nem. Ha igen, úgy a királyi főügyész kötelessége, hogy a mentelmi jog felfüggesztését kérje. Ha a vádak alaptalanok, úgy nem szabadna, különösen a kétségbeesés mai szomorú napjaiban, ok nélkül a harangokat félre verni, ma mindennek rettenetes akusztikája van, s az elröpített nehéz kő ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg. Különben is, a bűnvádi eljárás nem nyeli el és nem zárja ki az esetleges