Képviselőházi irományok, 1927. VII. kötet • 343-499. sz.

Irományszámok - 1927-474. Törvényjavaslat a múzeum-, levéltár- és könyvtárügy némely kérdéseinek rendezéséről

416 474. szám. Ez állapot tarthatatlanságát az irányadó körök már a múlt század utolsó évtizedében felismerték és orvoslását is megkísérelték. A Berzeviczy Albert államtitkár elnöklete alatt 1887-ben kiküldött Országos Múzeumi Bizottság 1893-ban állandó szervvé alakult át s jórészben e szerv munkásságának köszönhető a régi keretein túlnőtt Nemzeti Múzeum újabb adminisztratív szervezetének, valamint státusának kiépítése, a Szépművészeti Múzeum létesítése, valamint az önálló Természetrajzi Múzeum gondolatának felvetése. A bizottság munkásságának intézményes megszervezését célozta Wlassics Gyula, midőn 1897-ben a Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetségóvó átalakult Bizottság kebelében a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsát és Főfelügyelőségét megszervezte és midőn a Magyar Nemzeti Múzeum ügyeinek irányítására hivatott Magyar Nemzeti Múzeumi Tanácsot 1898-ban életre hívta. E szervezeteknek fogyatékossága volt, hogy éles határvonalat húzva a Nemzeti Múzeum és a vidéki közgyűjtemények közé, azokat két egymássál intézményes kapcsolatban nem álló önálló szerv irányítása alá rendelte s hogy a Nemzeti Múzeumon kívül álló országos gyűjteményekre egyáltalában nem terjeszkedtek ki. Nagyobb baj volt ennél, hogy a teljesen reprezentatív színezetű és végrehajtó hatáskörrel nem rendelkező tanácsok összetételük és szervezetük miatt életképtelennek bizonyultak. Működésük ezért mélyebb nyomot nem is hagyott. Hasznosabb szolgálatot tett a Főfelügyelőség különösen a népkönyvtárak megszerzésével, de az országos intézményekkel nem lévén szerves kapcsolatban, sőt legutóbbi időben azokkal bizonyos fokig versengve, a tudományos közgyűjtemény ügy terén eredményt elérni nem tudott. A vidéki múzeumoknak és könyvtáraknak a magyar tudomány országos szervezetébe való kapcsolása tekintetében a Főfelügyelőség jóformán semmi eredményt sem ért el s bizonyos fokig felelős a vidéki gyűjtemények egy részének egyoldalúan közművelődési irányú fejlődéséért. Hozzájárult ehhez a Főfelügyelőség teljes elbürokratizálódása, ami a személyi erőben és személyi érintkezésben rejlő nagy lehetőségek kiaknázatlanul maradására vezetett. Ezeknek köszönhető, hogy a hivatásának már meg nem felelő intézmény 1922-ben áldozatul dobatott az intézményredukciónak s ugyanekkor a vidéki közgyűjtemények gondozását ideiglenesen az erre nem hivatott vallás- és közoktatásügyi minisztérium vette át. A levéltárügy terén még kevésbbó kielégítőek az állapotok, mert itt a felügyelet kérdése egyáltalában nem volt rendezve s a levéltárak egységes központi irányítására komoly kísérlet sem történt. Az Országos Levéltár a belügyminisztérium hatósága alatt szinte kizárólag közigazgatási hivatalnak tekintetett. Még inkább áll ez a vidéki, törvényhatósági és községi levéltárakról, hol a levéltárnokok gyakran egész alárendelt jelentőségű közigazgatási funkciókra használtattak fél. Bár az 1883:1. t.-c. gondoskodni kívánt a levéltárnokok szakszerű kiképzéséről, a gyakorlatban ez az intézkedés nem vezetett eredményre s köz- és magánlevéltáraink nagy része ma is rendezetlenül, sőt elhelyezésükre teljesen alkalmatlan helyiségekben felhalmozva elpusztul. A közgyűjtemény ügy terén uralkodó ezen visszás állapotok megszüntetését célozta az 1922: XIX. t.-c, amely megteremtette nemzeti nagy közgyűjteményeink — köztük az Országos Levéltár — szervezeti egységét és önkormányzatát, az Országos Magyar Gyüjteményegyetem keretében. Az elmúlt négy esztendő folyamán elért eredmények bizonyítják a közgyűjtemények vezetőire és a legkompetensebb külső szakértőkre felépített intézmény életképességét. Az országos közgyűjtemények központi irányításának