Képviselőházi irományok, 1927. III. kötet • 79-146. sz.
Irományszámok - 1927-80. Törvényjavaslat a büntetőtörvények kiegészítéséről és egyes rendelkezéseiknek módosításáról, valamint a büntető igazságszolgáltatás további egyszerűsítéséről
72 80. szám, A feltételes szabadságra bocsátás a szigorított dologházi őrizetnek lényeges kiegészítő része, amely nemcsak átmenetet biztosít a szigorított dologházból a szabad életbe, hanem az elítéltnek ítélettel határozatlan tartamban korlátozott személyes szabadságát jórészt vissza is adja. Ehhezkópest elvileg kétségtelenül a leghelyesebb volna e kérdésben a döntést arra a kir. bíróságra bízni, amelyik az ítéletet hozta. A javaslat az ily megoldástól kizárólag fontos gyakorlati tekintetekből kénytelen eltérni. Az ily megoldás ugyanis vagy az ítéletet hozott bíróságoknak az elítélteket őrző szigorított dologházba utazgatásával vagy az elítélteknek a bíróságokhoz szállításával volna csak helyesen keresztülvihető A feltételes szabadságra bocsátás kérdésében a határozathozatalt a javaslat az igazságügyminiszterre ruházza. E tekintetben a javaslat visszatér jogszabályainknak ahhoz a rendszeréhez, amely szerint az elítéltek feltételes szabadonbocsátása (fiatalkorúak kísérleti kihelyezése) az igazságügyi kormány joga. Ettől a jogszabálytól csupán a közveszélyes munkakerülőkről szóló 1913: XXL t.-c. 14. § a tért el, amely a feltételes szabadságra bocsátást elsőfokon a felügyelőhatóságra, felfolyamodás esetében pedig másod- ós utolsófokon az igazságügy miniszterre bízta. Ez a rendelkezés azonban az életben nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, főleg azért, mert megfelelő dologházunk ma sincs s arra e célnak meg nem felelő kir. bírósági .fogházakat vagyunk kénytelenek ma is felhasználni. Éppen az elítéltek érdekében kívánatos tehát, hogy jogszabályaink régi rendszeréhez visszatérjünk; oly fontosságú jogosítványt ugyanis, amilyen a feltételes szabadonbocsátás, a törvényhozás nem bízhat nyugodtan — legalább is a szigorított dologházak teljes megszervezéséig — oly ajsófokú hatóságra, amilyen a felügyelőhatóság, amelynek működésében esetleg beálló zavar vagy egyikben-másikban esetleg kialakuló nem helyes gyakorlat akadálya lehet annak, hogy az elítéltek eme nagyjelentőségű igénye felett gyorsan ós helyesen döntsenek. A javasolt megoldás gyakorlati szempontból helyesebbnek mutatkozik annál a megoldásnál is, amelyet a javaslat előkészítése során egyesek javasoltak, nevezetesen, hogy a feltételes szabadonbocsátás kérdésében az a kir. törvényszék döntsön, amelyiknek területén az elítéltet őrzik. A szigorított dologházak ugyanis még csak szervezésre várnak, s egyelőre ily célra valamely országos büntetőintézetet kell felhasználni (53. §.). Az ily célra előreláthatólag felhasználható intézetek pedig nincsenek s a szervezésre váró szigorított dologházak előreláthatólag nem lesznek a kir. törvényszékek székhelyén vagy ahhoz közeleső helyen. Akár a kir. törvényszék kiszállása, akár az elítélteknek a kir. törvényszék elé állítása tehát túlságosan sok időpazarlással és nagy költséggel járna. Azt a helyes célt, hogy a feltételes szabadságra bocsátás kérdésében jelentős rész biztosíttassák a kir. bíróság s a kir. ügyészség tagjainak, a javaslat azzal kívánja biztosítani, hogy a feltételes szabadságra bocsátás kérdésében az igazságügyminiszter meghallgatja a felügyelő hatóságot (56. §. első bek ), ezt a hatóságot pedig a javaslat 55. §-a szerint úgy kell megszervezni, hogy tagjai között a kir. bíróság és a kir. ügyészség tagjai helyet foglaljanak. A feltételes szabadság tartamát a javaslat öt évben kívánja megállapítani. Ily aránylag hosszabb idő feltétlenül szükségesnek látszik ahhoz, hogy az elítélt a szabad életben beigazolhassa, hogy szabadságával a jogrendet és a közbiztonságot s mások javait többé nem veszélyezteti. Ha az elítélt ez alatt az öt év alatt munkás és rendes életmódot folytat, ebben az esetben
