Nemzetgyűlési irományok, 1922. XV. kötet • 828-931. sz.

Irományszámok - 1922-869. Törvényjavaslat a mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolák létesítéséről és fenntartásáró

869. szám. 93 lakásnak felépítése után tekinthetjük kielégítőnek, de még ha sikerülne is ezeket az épületeket felépíteni, ezek még így sem elégítenék ki a teljes szükségletet; a meglevő külterületi iskolák meg nem felelő ideiglenes helyiségének pótlása, a zsúfolt iskolánknak új tantermekkel való bővítése további 333 tanteremnek és mintegy 200 tanítói lakásnak építését kívánja meg ; a külterületi iskolázás teljes rendezésére tehát közel ezer új tantermet és nyolcszáz tanítói lakást kell felépíteni. S számítanunk kell arra, hogy a szükséglet a közel jövőben még erősen növekedni is fog, mert a földbirtokreform és házhelykiosztások révén egész sorsa keletkezik a községek belterületétől nagy távolságra levő új, népes telepeknek. Ezen hatalmas szükséglet kielégítésénél az állam terheit csökkenteni fogja az a körülmény, hogy a felépítendő tantermeknek közel harmadrésze az uradalmi majorságokra esik, amelyekben az iskolák felépítése s a tanítók javadalmazása kizárólag az uradalmat fogja terhelni. A többi helyen azonban csak kivételes esetekben számíthatunk arra, hogy az érdekeltség az iskola felépítésének és fenntartásának költségeit tisztán a maga erejéből, az állam támogatása nélkül viselni tudja. Nagy átlagban 50°/o-ban állapíthatjuk meg az építkezéshez és fenntartáshoz szükséges állami segélyt, hangsúlyozni kell azonban, hogy pontos számítások ebben a tekintetben csak az összes konkrét esetekben lefolytatandó tárgyalások eredményei alapján eszközölhetők. As iskolátlan községek a mai Magyarország népoktatásügyi teendőinél nem jelentenek súlyosabb terhet. Igaz ugyan, hogy az összeomlás után 241 iskolátlan községünk volt, de ezek túlnyomó része oly közel volt valamelyik iskolához, hogy az odacsatlakozás semmiféle nehézséget vagy hátrányt nem jelentett. Figyelembe véve az 1918. óta iskolátlan községekben szervezett új iskolákat, ma már csak húsz, íőleg dunántúli községben kell a szegény lakosságot iskolához juttatni. Igen örvendetes jelenség, hogy „az e téren legjobban elmaradt Zala megyében, ahol a Dunántúlon egészen szokatlan analfabéta többségű iskolátlan falvak is találhatók, 1919. óta kilenc iskolátlan község jutott iskolához. Kétségtelen, hogy a népoktatásügyi politikának az iskolátlan tanyákkal és községekkel szemben vannak a legsürgősebb kötelességei, mert ezeken a helyeken az iskola felállítása előtt semmiféle iskolai és egyéb kulturális munka meg nem kezdődhetik; de nagyon sok "s a külterületekre fordítandó áldozatokat kétszeresen is meghaladó költségbe fog kerülni a belterületi elemi iskolák építkezése, ügyeinek rendezése is. Az e téren ránk váró feladatok nagyságáról az ország közvéleménye, sőt a szakkörök sincsenek kellően tájékozva. Azt mindenki tudja, hogy a tanyák világában nagy hiányok vannak, de hogy a belterületi iskolák és tantermek csekély száma és meg nem felelő állapota nagyon sok helyütt oly zsúfoltságot hozott létre, amely mellett az eredményes tanítás szinte lehetetlen, azt alig alig vették észre. 1921—22-ben, amikor a tankötelesek számának a háború folytán előállott átmeneti apadása még alig éreztette hatását, 916 elemi iskolában az egy-egy tanítóra jutó tanulók száma a nyolcvanat, 270-ben a százat és 28-ban a százötvenet is felülmulta. Ha azonban nem ragaszkodunk az 1868-iki törvényben megállapított nyolcvanas maximális létszámhoz, amelyet az akkori törvényhozás is átmenetinek tekintett és maximum gyanánt az eredményes tanítást még-még biztosító hatvanas létszámot vesszük, a fejlesztés annnk az 1.624 elemi iskolának nagy részében sem kerülhető el, amelyekben a mondott tanévben 60—79 tanuló jutott egy-egy tanítóra. Az 1921—22. tanév benópesítési kimutatásai alapján készült összeállítás szerint a hatvanas maximális