Nemzetgyűlési irományok, 1922. XII. kötet • 518-660., III. sz.

Irományszámok - 1922-548. A házszabályok módosításának előkészítésére kiküldött bizottság jelentése a nemzetgyűlés végleges házszabályainak tervezete tárgyában

140 548. szám. meny egyedül lehető megmentése vezette és távol állt tőle a képviselőknek ezt az igen fontos és egyéni jogát oly megszorításoknak alávetni, melyek a jog gyakorlását illuzóriussá tennék. Csak arra, mutat rá a bizottság, hogy az írásos és szóbeli interpellációt, mint fakultativ intézményeket állítja egymás mellé s hogy még az írásos interpellációra adott írásos miniszteri válasszal szemben is megadja a képviselőknek a viszonválasz jogát. Hogy nagyjelentőségű s az ország érdeklődésére komolyan számottartó kérdésekben az interpelláció szóbeli indokolása megfelelő terjedelmű lehessen, arra nézve gondoskodás van a javaslatban oly módon, hogy az egyébként megállapított 15 percnyi időtartam a Ház határozatával meghosszabbítható. A harmadik s mindenesetre a legfontosabb része az alább ajánlott új szabályoknak az, amely a 212. §-ban foglaltatik s amelynek egyetlen célja a nemzetgyűlés komoly veszedelembe sodródott munkaképességének megmentése. A bizottság e tárgyban csak a következőkre tartja szükségének a közfigyelmet felhívni. Az obstrukció fogalma nálunk az ország fentebb említett, immár megszűnt dualisztikus helyzeténél fogva még a legmérsékeltebb politikai körök előtt is elfogadott, sőt titokban talán szimpatikus is volt. Hogy az obstrukció intézményének a magyar politikai világ gondolatkörébe való belopódzása akkor, amikor az eredeti ok ma már történelminek tekinthető, mily nagy veszedelmeket rejt magában, azt bővebben fejtegetni talán felesleges is. Az obstrukció és a parlamentarizmus egymással teljesen összeegyeztethetetlen fogalmak s ahol az obstrukció gondolata intézményessé tud válni, ott egész bizonyosan beáll a parlamenti tehetetlenség, züllöttség, azután anarchia és csőd. A világ összes parlamentjei módot kerestek ós találtak arra, hogy az obstrukció minden válfaját, tehát a beszédes obstrukciót is kiirtsák tanácskozási rendjükből. A magyar törvényhozás sem várhat tehát tovább e i kérdés szabályozásával s amikor a bizottság e szempontok mérlegelése után vonatkozó javaslatát elfogadásra ajánlja, csak arra mutat rá egész általánosságban, hogy tervezetében mindenütt szeme előtt lebegett a mindenkori kisebbségek jogainak lehetőségig menő' védelme és nyugodtan meri állítani, hogy ez a kisebbségi védelem a közismert külföldi házszabályokban sehol sem oly mérvű, mint a javasolt rendelkezésekben. Külön kiemelendőnek tartja a bizottság, hogy. a Ház bizottságainak tárgyalásaira nézve a plenáris ülésekre javasolt szigorításokat szándókkal nem terjesztette ki, először azért, mert a bizottságok tárgyalásainak komoly és produktív menetét — legalább az eddigi tapasztalatok révén — ezután sem látja veszélyeztetettnek, másodszor pedig azért, mert javaslatába felvette az 1913-as házszabályok ama rendelkezését, hogy a Ház a bizottságoknak munkájuk elvégzésére záros határidőt szabhat meg. Ha a bizottságok feladatukat az említett záros határidőn belül nem oldanák meg, úgy az ezt tartalmazó bizottsági jelentés kézhezvétele után a Háznak kétségtelenül módjában lesz a tárgyat újabb záros határidő kitűzése mellett ismét kiadni, vagy ha célszerűbbnek találná, azt további bizottsági tárgyalás mellőzésével, közvetlenül a plénum napirendjére kitűzni. Rátérve végül az újonnan szabályozott kérdések negyedik csoportjára, a fegyelmi jogra, a bizottság itt különösen arra kíván rámutatni, hogy e tekintetben úgy a nemzetgyűlésen belül, mint az egész országban egyhangú volt a vélemény: a nemzetgyűlés, s ami ezzel elválaszthatatlanul kapcsolatos, az egész magyar nemzet tekintélyének lejáratását csak úgy lehet elkerülni, ha a Nemzetgyűlés üléstermében a tárgyalási hang ós modor alaposan megváltozik. Ez viszont csak úgy, lehetséges, ha a Ház kiépíti önfegyelmező hatáskörét. Tisztán ez a mindenképen pártok felett álló szempont vezette