Nemzetgyűlési irományok, 1922. XI. kötet • 480-317. sz.

Irományszámok - 1922-480. Törvényjavaslat a vámjog szabályozásáról

480. szám. 79 áilásfoglalása következtében hozott elutasító határozata ellen irányuló fellebbezés végérvényes eldöntését azonban a pénzügyminiszterre kellett bízni, rhèrt ilyen esetben csak olyan szempontok érvényesülhetnek a fellebbezés eldöntésénél, amelyek érvényesítésére a javaslat 10. §.-a értelmében csak a pénzügyminiszter, mint a vámigazgatás legfőbb szerve, lehet hivatott. Az egész rendelkezés egyébként újítás a vámjogunkban. A javaslatba felvételét elsősorban a trianoni határoknak minden szerves gazdasági összefüggést figyelmen kívül hagyó megállapítása teszi szükségessé, minthogy ennek következtében az is előfordul, hogy a vámhatár valamely épületet oly közvetlenül érint, hogy ennek két vámterületre néző nyílásai vannak, ami az ilyen épületet a csempészés palástolására különösen alkalmassá teszi. A második bekezdés, amely szintén az egész határkerületben állandóan érvényben álló rendelkezést tartalmaz, a vámjövedék szempontjából különösen veszélyes házaló- és más vándorkereskedőkre vonatkozik. Ezt a rendelkezést illetőleg meg kell jegyezni, hogy a javaslat szövegében említett vándorraktár alatt az olyan vándorkereskedő üzletét kell érteni, aki annyiban különbözik a házalótól, amennyiben nem házról-házra, hanem helységről-helységre járva

y ideiglenes sátorban vagy bódéban kínálja áruját eladásra Meg kell jegyezni továbbá azt is, hogy a javaslatban tervezett rendelkezés, amely csak az olyan egyéneket zárja ki a vándorkereskedés űzéséből a határkerületben, akik vámjövedéki kihágást három éven belül elkövettek, lényegesen enyhébb a házalókereskedés szabályozása tárgyában 1852. évi szeptember 4.-érői kelt, legalább alakilag még ma is érvényben álló császári nyiltparancs 11. §.-ának rendelkezésénél, amely szerint határszéli járásban egyáltalában csak ottani lakos, még pedig csak az alsófokú pénzügyi hatóság hozzájárulásával adott engedély alapján, gyakorolhatja a házalóipart. A 36. §.-ban tárgyalt különös ellenőrzési rendszabályok második csoportját illetőleg ezek megokolására csak arra kívánok utalni, hogy ezek közül a legsúlyosabbakat — a c) pont második bekezdésében és az e) pontban foglald takat — csak az olyan egyének ellen lehet alkalmazni, akik vámjövedéki kihágást három éven belül elkövettek, akik tehát a vámigazgatás részéről különös méltányosságot nem igényelhetnek. Figyelembe kell továbbá venni azt is, hogy a pénzügyminiszter, politikai felelőssége tudatában, ezeket a szigorított korlátozásokat csak komoly veszély esetében és csak ott fogja elrendelni, ahol erre igazán szükség van, még pedig ez esetben is előreláthatólag elsősorban csak az enyhébb intézkedéseket fogja megtenni. Csak a a legnagyobb szükség esetében fog arra kerülni a sor, hogy a pénzügyminiszter a javaslatban felsorolt összes szigorított ellenőrzési intézkedéseket valamely helyen bizonyos időre együttesen élet belépteti. JB.) Vámigény. A vámra vonatkozó régebbi felfogás szerint, amely még abból az időből származik, amikor a vám magánjogi alapon álló ellenszolgáltatás volt, a földbirtokos utainak, stb., az áruszállítással igénybevételeért, a vámfizetési kötelezettség mindjárt az árunak a vámhatáron át beszállítása alkalmával keletkezett és mindazokban az esetekben, amelyekben valamely behozott áru után még sem kellett vámot fizetni (vagy azért, mert az árut ismét kivitték külföldre, vagy azért, mert azt valamely kiváltságos célra vagy kiváltságos személy részére hozták be), az állam, illetve a vámigazgatás a vámfizetés elengedését méltánylásból, jóindulatból eredő kedvezménynek tekintette. Ezzel