Nemzetgyűlési irományok, 1922. XI. kötet • 480-317. sz.

Irományszámok - 1922-480. Törvényjavaslat a vámjog szabályozásáról

152 480. szám. két bekezdése annyiban tér el a most idézett eddigi rendelkezéstől, amennyiben a vámtartozás hitelezését belföldön törvényszékileg bejegyzett cégerek korlátozza, rendelkezést tartalmaz a hitelengedély visszavonásának jogi következményeit illetőleg és végül nem szabja meg, hanem a pénzügyminiszterre bízza a vámhitel lejárati idejének megállapítását. Az első eltérés csak formailag az, amennyiben a vámhitel engedélyezésének belföldi bejegyzett cégekre korlátozását ugyan nem maga a törvény mondotta ki, a korlátozás azonban már eddig is fennállott ; nézetem szerint ennek az elvi jellegű korlátozásnak magában a törvényben van helye. Ugyanez még fokozottabb mértékben áll a hitelengedély visszavonásának jogi következményeire vonatkozó rendelkezést illetőleg, azzal az eltéréssel, hogy itt nem elvi jelentőségű rendelkezésről, hanem olyanról van szó, amely a vámadós terhére a körülményekhez képest elég súlyos következményeket állapít meg ; maga a rendelkezés pedig annál inkább megokolt, mert a vámhitel-engedély megvonása leginkább csak akkor következik be, ha a hiteljogosult megbízhatósága iránt kétség merül fel. Az imént említett harmadik eltérést illetőleg meg kell jegyeznem, hogy a hitel lejárati ideje, épp úgy, mint a kamatláb magassága, szoros összefüggésben áll a pénzpiac mindenkori helyzetével és így nem kívánatos, hogy a törvény ennek akárcsak a maximális vagy minimális határait is megrögzítse. E tekintetben a pénzügyminiszternek szabad kezet kell engedni ésnála, kinek egyik legfőbb gondja az állami bevételek rendes befolyásának biztosítása, egyáltalában nem kell attól tartani, hogy túlhosszú lejárati időt állapít meg; viszont neki arra is teljes szabadságot kell engedni, hogy olyan időben, amikor az állami követelések mielőbbi befolyására van szükség, ezt a lejárati határidőt a kellő mértékre leszállíthassa. A 125. §. harmadik bekezdése a kellő összhangzást biztosítja a javaslatnak a már lerótt vámtartozás visszatérítéséről szóló 141. és 142. §.-aival. Minthogy ugyanis a vám hitelezése nem más, mint az esedékes vámtartozás lerovásának későbbi időpontra halasztása, nem lenne megokolható, ha a hitelezett, de még le nem rótt vámtartozás törlésének a hitelezett vámokról vezetett lajstromokban, tágabb keretekben lenne helye, mint a már lerótt vámtartozás visszatérítésének. A negyedik bekezdés célszerűségi adminisztratív rendszabályt tartalmaz. Az általános jogi elvek szerint mindenütt, ahol kamat fizetésének van helye,, ha külön jogszabály máskép nem rendelkezik, a kamatfizetési kötelezettség a kamatfizetés alapjául szolgáló tőkére vonatkozó fizetési kötelezettség keletkezése napjával veszi kezdetét és a tőke törlesztése napjával ér véget. Minthogy azonban vámhitelt rendesen olyan vámadósok vesznek igénybe, kik — kevés kivétellel — nap-nap után bocsátanak vámárakat megvámolásra, a vámhivatali számvitelt túlságosan megnehezítené, ha a kamattartozást a minden egyes nappal esedékessé vált vámtartozásokra külön-külön, a megfelelő napok számára kellene kiszámítani. Ezért eddig is az a szabály állott érvényben, hogy a hitelezett vám utáni kamatfizetési kötelezettség az egy hónap folyamán esedékessé vált összes vámtartozások után a rákövetkező hónap elsejével kezdődik ós annak a hónapnak utolsó napjáig terjed, amelynek végével a hitel lejár. Minthogy azonban a hitelezett vámtartozásokat a hitel lejárta hónapját követő hónap első napjaiban kell leróni, a hitelezés tulaj donképen egy hónapnak töredékrészeivel tovább tart, mint amennyire a hitel szól, de a kamatot mégis csak a hitei névleges tartamának idejére kell fizetni. A kamatot tehát valamivel rövidebb időre kell fizetni, mint amennyivel később történik a. tartozás lerovása a tulajdonkópeni esedékesség napjánál.