Nemzetgyűlési irományok, 1922. IX. kötet • 373-423. sz.

Irományszámok - 1922-404. A m. kir. jelentése a nemzetközi munkaügyi szervezet első három egyetemes értekezletén elfogadott egyezménytervezetek és ajánlások tárgyában

404. szám. 149 rokat sem amelyek nem termelnek javakat, aminők például a szállodai és vendéglő - iparok. A 2. cikk az iránt rendelkezik, hogy az ipari köz- és magánüzemekben foglalkoztatott egész személyzetnek, a később megállapított kivételek fenntartásával, minden hét napi időközben, legalább 24 egymásra következő órányi pihenőidőt kell engedni. A pihenőidőt az üzem egész személyzetének lehetőleg egyidejűleg kell biztosítani. A 4. cikk szerint a munkaadói és alkalmazotti egyesületek meghallgatása után a nemzetközi munkaügyi szervezet minden tagja kivételeket állapíthat meg (ideértve a pihenő felfüggesztését és megrövidítését) a 2. cikk rendelkezései alól. Az 5. cikk értelmében kivételek engedélyezése esetében gondoskodni kell arról, hogy a munkásoknak pótpihenő biztosíttassák. A 6. cikk előírja, hogy a pihenő időre vonatkozó rendelkezések alól engedélyezett kivételeket a Nemzetközi Munkaügyi Hivatalnak be kell jelenteni. A 7. cikk szerint a személyzettel a megállapított pihenőidőt hirdetmény útján kell közölni, amennyiben pedig a pihenőidő az egész személyzetnek nem egy időben adatik, jegyzékbe kell felvenni azokat az alkalmazottakat, akiknek részére külön pihenőidő állapíttatik meg. Magyarországon a huszonnógyóráig tartó munkaszünetet, az ipari munkák, továbbá a bányászati és kohászati üzemek, az állami egyedárúságok és az azokkal egybekötött vállalatok tekintetében több, mint harminc év előtt az ipari munkának vasárnapi szüneteléséről szóló 1891. évi XIII. törvénycikk rendelte el. Az idézett törvény, mint ismeretes, a vasárnapi munkaszünetnek csupán általánosságban való elrendelésére s a munkaszünetre vonatkozó néhány főbb elvnek megállapítására szorítkozik, magát a tulajdonképeni szabályozást, az összes részletkérdések rendezését, ideértve a törvény rendelkezései alól teendő kivételek megállapítását is, a rendeleti útra hagyja. A rendeleti szabályozás 1891. óta több ízben lényegesen módosult. A hosszabb időközönkint kiadott rendeletek egyre szűkebb keretek közé szorították a vasárnapokon is végezhető munkák körét, úgy hogy meg lehet állapítani, hogy Magyarország területén évek hosszú sora óta csak olyan munkáknak végzése van vasárnapokon megengedve, amelyeknek végzését a közönség érdekében, közforgalmi, közbiztonsági vagy közegészségi szempontokból, végül műszaki okokból múlhatatlanul meg kell engedni. Meg lehet állapítani azt is, hogy érvényben álló rendelkezéseink, az egyetlen Nagybritannia kivételével, egészben nagyban nem enyhébbek, mint bármely európai állam rendelkezései. Az 1891. évi XIII. törvénycikk a vasárnapokon munkát végző személyzet pótpihenőjének kérdését is szabályozza, úgy hogy az egyezménynek a pótpihenőre vonatkozó rendelkezései itteni szempontokból szintén nem okozhatnának fennakadást. Bár ezek szerint az ipari munkának vasárnapi szünetelésére vonatkozó magyarországi rendelkezések az egyezmény határozmanyainak megfelelnek, a kormány még sincsen abban a helyzetben, hogy az egyezmény becikkelyezését ós megerősítését javaslatba hozhassa. Az egyezmény szerint ugyanis, amint az már fentebb említést nyert, a személyeknek és áruknak úton, vasúton és belvizeken szállítása is az ipari üzemek közé van sorolva, amelyekben a személyzetnek huszonnégy órai vasárnapi munkaszünetet vagy megfelelő pótpihenőt kell engedni. Ezzel szemben a vasárnapi munkaszünetre