Nemzetgyűlési irományok, 1922. I. kötet • 1-37., I. sz.

Irományszámok - 1922-21. Törvényjavaslat a tisztességtelen versenyről

230 21. szám. Ugyanazok a megfontolások, amelyek a szóbanlevő bűncselekmények eseteiben a magánindítvány megkövetelését indokolták, azt is célszerűnek mutatják, hogy ily esetekben a vádat az képviselje, aki a magánindítványt előterjesztette. A 23. §-nak a szédelgő feldicsérés esetében az elkobzást szabályozó rendelkezése új, amennyiben az ipartör vény 58. §-ában körülírt kihágások eseteire vonatkozólag az 1878. évi V. törvénycikk 61. §-a alapján oly gyakorlat fejlődött ki, mely a kifogás alá eső megjelölésekkel ellátott árúkat is a kihágás elkövetésénél használt eszközöknek minősítette s így minden esetben azok elkobzásának elrendelését is eredményezte. Minthogy pedig az ily joggyakorlatnál — amely mellett a törvényes büntetési maximumnál is sokszorosan magasabb értékű árúk koboztathatnak el oly esetben is, amidőn esetleg a kihágás elkövetésének körülményei folytán a büntetési minimum volt alkalmazandó, — a kereskedők és iparosok a kifogás alá eső árúmegjelölósek használata által elkövetett kihágással arányban nem álló anyagi károsodást szenvedhetnek: ennek elkerülésére, illetve megelőzése céljából oly rendelkezést kellett a törvénybe felvenni, melynek értelmében az elkobzás csakis oly esetekben foglalhat helyet, amidőn a kifogás alá eső megjelölések az illető árúkról azok állagának sérelme nélkül el nem távolíthatók, vagyis amidőn az elkobzás mint a törvénnyel ellenkező állapot megszüntetésének egyedüli eszköze jelentkezik. A 24. §. és 25. §. külön indokolásra nem szorul. A 26. §. a hólabda-szerződés kötését vagy az ily szerződés kötésére irányuló felhívást és reábírást minősíti kihágásnak., A 27. §. indokolásaképpen a következők előterjesztését tartom szükségesnek : Kétségtelen, hogy a végeladásoknak, árveréseknek s a tömeges ós gyors vásárlásra ingerlő egyéb eladási módozatoknak az üzletvitel körében való alkalmazása, ha valamely vállalat helyzetében bekövetkezett rendkívüli körülmények azt szükségessé nem teszik, — aminek megítélésére az 1884. évi XVII. törvénycikk 51. §-a alapján eljáró és az 1897. évi 15.353. sz. kereskedelemügyi ministeri rendelet szerint az illetékes kereskedelmi és iparkamarát meghallgatni köteles iparhatóságok illetékesek — a tisztességtelen verseny egyik hathatós eszközeként is jelentkezhetik. A tapasztalás ezt bőségesen beigazolta. Éppen ezért a fentebb idézett 1884. évi XVII. törvénycikk (ipartörvény) 51., 52. §-ainak és az annak végrehajtása tárgyában kiadott miniszteri rendeletekben foglalt határozmányoknak (nevezetesen a jelzett kivételes eladási módozatok iparhatósági engedélyezése és ellenőrzése tekintetében megállapított eljárásnak) érintetlen épségben hagyásával, illetőleg a most jelzett rendészeti szabályok több irányban szükségesnek mutatkozó reformját az iparhatósági hatáskör, ügyvitel és eljárás újabb törvényhozási rendezése számára tartva fenn: — a tisztességtelen verseny ellen való védekezésről szóló törvényjavaslatban a végeladásokra ós árverésekre, valamint a tömeges és gyors vételre ingerlő eladási módozatokra csakis a tisztességtelen versennyel való vonatkozásaikban szorítkoztam. Hangsúlyozni kívánom, hogy a 27. §. rendelkezései természetszerűleg nem vonatkoztathatók sem a csőd esetében, sem a bírói vagy más hatósági rendelkezések alapján tartott végeladásokra és árverésekre. A 27. §. második bekezdése, amely az árverések rendezését és hirdetését szabályozza a tisztességtelen verseny szempontjából, az ipartörvénynek a jelenlegi szabályozást tartalmazó 51. §-án alapuló állapoton lényegében nem változtat