Nemzetgyűlési irományok, 1920. XIII. kötet • 422-488., LII. sz.
Irományszámok - 1920-425. Törvényjavaslat a nem hivatásos katonai állományból származó hadirokkantaki, hadiözvegyek és hadiárvák ellátásáról
56 425. szám. valamint özvegyeikről és árváikról gondoskodjon a magyar állam. Nem térhetünk ki annak megállapítása elől sem, hogy az eddig hatályos törvényes rendelkezések nemcsak a pénz csökkent vásárlóképességével, hanem a társadalmi igazság elvével sem egyeztethetők össze és végrehajtástikban olyan visszásságoknak vetik meg alapját, amelyek egyrészt az érdekeltek nagy tömegében elégületlenséget és izgatottságot keltenek, másrészt azt a hitet keltik, mintha a magyar nemzeti állam ezt a mély erkölcsi forrásból fakadó kötelezettségét nem a kellő komolysággal és szilárdsággal akarná teljesíteni. Csak példaként említem fel, hogy pl. a rendfokozattal nem bíró, nem hivatásos állománybeli katona özvegyének törvényes nyugdíja évi 72 korona, amely a harctéri pótlékkal együtt, t. i. ha a férje bebizonyíthatóan a harctéren esett el, vagy harctéri szolgálata következtében vesztette el életét, emelkedik évi 108 koronára. Ez az összeg a mai viszonyok közepette többé fenn nem tartható csekélység, amelynek fenntartása a társadalmi igazság, valamint béke minden komoly barátjának szemében szomorú jele volna annak, mintha nemzetünk a gyámolításra, támogatásra leginkább reászorulókkal szemben érzéketlen volna. Arra nem is kívánok utalni, ami az eddigi törvényes rendezésnek egyik legkiáltóbb hiánya: hogy az egyéni körülményeket sem veszi figyelembe ós a nagybirtokos vagy dúsgazdag tőkés hadirokkantat^ illetőleg ezek özvegyét vagy árváját épen olyan elbírálásban részesíti, mint a teljesen vagyontalan ós keresetképtelen egyéneket. Végül az is fogyatkozása a mai rendszernek, hogy a végrehajtást központosítja. Az Ausztriával való nemzetközi kapcsolat felbomlása előtt a közös hadseregben szolgált nem hivatásos katonai szolgálatot teljesítő egyéneknek ós ezek hozzátartozóinak ügyeit a volt közös hadügyminiszter intézte,. a honvédségre vonatkozólag pedig ugyanezeket az ügyeket a honvédelmi miniszter. Az 1920. év folyamán mindkettőjüknek ezekre az ügyekre vonatkozó hatásköre a népjóléti és munkaügyi miniszterre szállott át. Itt az igény megállapítása ós az ellátások folyósítása terén oly torlódás következett be, amelyen az eddigi rendszer keretei között a legjobb akarattal sem lehet tartós sikerrel segíteni. Már maga az a körülmény, hogy az igény megállapítás az esettől távol történik, a legtöbb esetben hosszadalmas levelezést, az iratok ide-oda utaztatását, minden érdekelt tényező meghallgatását teszi szükségessé. A központi ügyintézés olyan perrendszerű bizonyítást és a mellókkörülmenyeknek oly tüzetes írásbeli felderítését tette szükségessé, amely még a rendes körülmények közepette is óriási nehézségekbe ütköznék, a vesztett világháború nyomán kirobbant forradalmak, az ú. n. proletárdiktatúra ós az ellenséges megszállás pusztításai révén pedig legyőzhetetlen nehézségek elé állította az egész folyamatot. Az akkori kormány már 1918-ban is érezte a helyzet fonákságát és ezért a törvényhozás elé terjesztett olyan javaslatot, mely a legkiáltóbb visszásságoknak elejét vette volna. Sajnos, az azután bekövetkezett események megakadályozták, hogy a javaslat törvényerőre emelkedjék. A forradalmak ós az azokat követő idők nem voltak alkalmasak arra, hogy bármely kérdést átfogó szempontok szerint végleges megoldáshoz juttathattak volna. A mindenkori kormányok kormányrendeletekkel (30.953/1918. H. M., 16.145/1919. H. M., 22/192. sz. H. M.) próbálkoztak javításokkal. Bármily dicséretreméltó az a törekvésük, hogy a hadirokkantak, hadiözvegyek ós hadiárvák nyomasztó helj 7 zetén pillanatnyira segítsenek, mégis rá kell mutatnom arra is,, hogy ez az eljárás újabb bajok forrásává is lett, amennyiben mindezek a rendé-
