Nemzetgyűlési irományok, 1920. X. kötet • 304-319. sz.
Irományszámok - 1920-306. Törvényjavaslat a trianoni békeszerződés következtében elbocsátandó hivatásos katonai havidíjasok és hivatásos altisztek kivételes átmeneti ellátásáról
*s 306. szám. 71 sttjuk, akik az átmeneti viszonyba helyezésükkor legalább 15 évi valóságos (effektiv) szolgálati idővel rendelkeztek. A 15 év eílektiv szolgálati idővel nem rendelkezők csak abban az esetben kaphatnak végleges nyugellátást, ha szolgálatképtelenségük felülvizsgálat útján megállapíttatik. Határidőt feltétlenül kellett szabni a szolgálati idő számításánál. Az átmeneti viszonyba lépés időpontját azért látszott célszerűnek határidőül venni, mert így elkerülhetjük azt, hogy. egészen fiatal, kevés szolgálati idővel rendelkező és tetterős havidíjasokat legyen kénytelen az állam egész életükön át ellátásban részesíteni, másrészt azért is szükséges volt ez, hogy ily módon is szorítsuk a fiatal tisztet más irányú állami szolgálat elvállalására. Azokról, akik 15. évi effektiv szolgálati idővel nem rendelkeznének ós szolgálatiképtelenségük felülvizsgáíatilag meg nem állapíttatik, a 11, §. intézkedik, A 11. §-hoz. Bizonyos végkielégítésben részesíteni a nyugellátásra igénnyel bírókat, méltányos ós indokolt intézkedés. Az egészen fiatal tisztek szolgálatának is végső honorálása ez s nem is annyira a végkielégítés csekély összegében, mint inkább az erkölcsi elismerésben van meg a hatása. A 12., 13. ós 14. §-ok bővebb indokolásra nem szorulnak. A 15. §. rendelkezései mutatják azt az eltérést a havidíjasokra vonatkozó I. résztől, amelyet a jelen indokolás során már röviden említettem. Az altiszti (rangosztályba nem sorolt havidíjasi) kar egyéneinek az átmeneti viszony szempontjából való csoportosítása a következő szempontok szerint történik: Az első csoportba soroltattak azc-k, akik már békében a legszigorúbb elbírálás után kerültek a hivatásos altiszti (rangosztályba nem sorolt havidíjasi) karba, akik tehát a katonai elméleti és gyakorlati nehezebb feltóteleknek meg kellett, hogy feleljenek s a csapatszolgálatban, vagy a katonai közigazgatás különféle szakmáiban legértékesebb támaszai voltak á tisztikarnak, vele éreztek és hozzátartozóknak tekintették magukat. Ezeket igyekezett az állam a katonai közigazgatás révén az évek hosszú során át leginkább a tényleges szolgálatnak önként való folytatására bírni. Ők, vagy a katonai pályát választották élethivatásuknak, vagy legalább is életüknek legértékesebb éveit a katonai szolgálatnak szentelték abban az állam által élesztett reménybén, hogy a fegyveres erő kötelékéből való megválás idején az állam a sok évi önkéntes katonai szolgálatot más elhelyezéssel fogja honorálni. Tehát az az elem a legértékesebb s a legmóltányosabb elbánást ez érdemli meg. A második csoportba azok tartoznak, akik a háború tartama alatt vétettek fel a hivatásos altisztek csoportjába. A hivatásos altisztek csoportjába való felvételnél természetszerűleg az 1918. évi november hó l-e utáni viszonyok sajátosságai bizonyos befolyást gyakorolnak s így a lelvótel tekintetében a felvételek szigorúságára ós mérvére vonatkozólag más szempontok voltak mérvadók. Az államra ezekkel szemben fokozatossan kisebb kötelezettség hárul, de feltétlenül gondoskodni kell róluk is, mert máskülönben — eltekintve az elvi szemponttól — elvész a bizalom és bármilyen alapon álló hadsereg részére önként továbbszolgáló altiszteket nem kapunk.
