Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.
Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről
72 85. szám. Az örökölt értékek nagyságához képest fokozatosan megállapított kulcsok ugyanis eddig szintén helytelen elvek szerint állapíttattak meg. Amig ugyanis a legalacsonyabb fokozatokban nagyon is apró ugrásokban halad felfelé, és már itt aránylag elég magas kulcsokat alkalmaz, addig a közép és magas fokozatokban hatalmas értékkülönbözetekkel dolgozik, de a kulcsokat nem emeli megfelelő arányban. Ez a rendszer a. kis vagyonokat aránytalanul jobban sújtja, míg a nagy vagyonok erős kímélésére vezet, mivel ily módon nem lehet a kulcsokat megfelelő magasságra emelni. Ennek pedig kétféle hátránj 7 os következménye is van. Első sorban csökkenti az állam bevételeit és éppen azoknál az adózóknál, akik nagyobb teherviselő képességüknél fogva joggal terhelhetők meg súlyosabban. Másrészt ez a rendszer teljesen figyelmen kivül hagyta azt, hogy az öröklési illeték egyúttal fontos és hathatós szociálpolitikai eszköz is, amely alkalmas arra, hogy a gazdagságnak, a nagy vagyonoknak kevesek kezében való összehalmozását megakadályozza és a vagyonban jelentkező egyenlőtlenségeket némileg kiegyenlítse. Kell, hogy az öröklési és ajándékozási illeték a nagyobb vagyonoknál valóságos vagyonadó gyanánt jelentkezzék és így a kulcsok tetemes felemelése nemcsak megengedhető, hanem egyenesen mellőzhetetlen. Az itt felsorólt okok vezettek bennünket az illetékkulcsoknak újabb megállapításánál. A rokonsági viszony szerint való csoportosítás különösebb indokolást nem igényel. Ami azonban az értékfokozatok megállapítását illeti, meg kell jegyeznünk, hogy az alsóbb fokozatokban ez a javaslat is szűkebb kereteket tartott fenn, aminek oka az, hogy a rendelkezésre álló statisztikai adatok szerint a hagyatékok túlnyomó része az alacsonyabb fokozatokba esik. Ha tehát az alsó fokozatokban is tágabb kereteket állítanánk fel, az illeték pénzügyi eredményét kockáztatnánk Egyébként ezekben a legalsóbb fokozatokban a kulcsok eléggé alacsonyak, úgy, hogy a 100.000 K-ig terjedő örökségeknél még az illetéket az örökölt vagyon jövedelméből is fedezni lehet, tehát nem ró elviselhetetlen terhet az örökösre. A harmadik ok, amely miatt a vagyonátruházási illetékről is új javaslatot terjesztünk elő, az, hogy az 1918. évi XI. törv. megalkotása idejében hazánkhoz tartoztak a Horvát-Szlavonországok is, amelyeknek viszonyaira különös figyelemmel kellett lennünk. A közöttünk fennállott kapcsolat azonban megszűnt és így a törvénynek ezekre vonatkozó részei hatályukat vesztették. Ugyancsak megszűnt az Ausztriával 1899. évben kötött szerződésünk is, és így az erre vonatkozó rendelkezéseit a törvénynek szintén módosítani kellett. Egy negyedik ok végül, hogy az 1918. évi XI. törvény megalkotásakor tervbe vették ugyan az egész illetékrendszer reformját, de akkor még a második rész, az okirati illetékekről szóló javaslat nem készült el, s így ebben a törvényben kívánta a kormány akkor az összes vagyonátruházásokat, tehát az ingó dolgok átruházását is illeték alá vonni. Ez azonban gyakorlati szempontból ütközik nehézségekbe. Rendkívül nehéz ugyanis megvonni a határt azok között a vagyonrészek között, amelyeket ez alá a törvény alá lehetne vonni. Ingó vagyonhoz szokták sorolni a jogokat is. De kétségtelenül ingó vagyon a követelés is. Ezeknek átruházása egyrészt rendkívül gyakori, másrészt pedig az átruházás formája, alakja annyira sokféle, hogy ha mindezeket a formákat vagyonátruházási illetékkel akarnánk megróni, a törvényt rendkívül meg kellene terhelni olyan szabályokkal, amelyek kizárólag ezekre vonatkoznának. Azonkívül elvi ellentétek is vannak. A vagyonátruházási illeték tárgya maga az átruházás, ós elvileg mellékes az, hogy
