Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.
Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről
70 85. szám. tékről szóló törvényben kívánjuk szabályozni az értékpapirforgalmi adót, a nyeremény adót és a szállítási adót, végül a vadászati ós fegyveradót. A harmadik javaslat a törvénykezési illetékeket foglalja egységes ós végleges rendszerbe. A negyedik javaslat fogja szabályozni végül a közigazgatási eljárásokban fizetendő különféle illetékeket ós díjakat. Az elmondottak szerint tehát a most előterjesztett javaslatok lényegükben teljesen fedik azt a tervet, amely szerint az illetékreformot Wekerle Sándor kívánta megvalósítani. Magyarázatot igényel tehát az a körülmény, hogy a vagyonátruházási illetékekről is egészen új javaslatot terjesztünk elő, noha az erről szóló 1818. évi XI. törvény alig másfél év óta van érvényben, s így nem csak szükségtelennek, hanem célszerűtlennek is látszik az új törvény alkotása. Fontos okok késztettek azonban arra, hogy ezt a törvényt is újjal cseréljük fel." Az első ok a következő: A vagyonátruházási illetékekről szóló törvényjavaslat fenn akarta tartani az öröklési és ajándékozási illetékek mellett a külön ingatlan vagyonátruházási illetéket is. A javaslat képviselőházi tárgyalása során azonban a pénzügyi bizottság ezt az illetéket elvetette és helyette az öröklési illeték kulcsait emelte fel. Mivel azonban az öröklési illeték alapja mindenkor csupán az örökösre szállott tiszta érték ós nem az ingatlan teljes értéke, nyilvánvaló, hogy ez a módosítás a kincstárra nézve jelentékeny veszteséggel járt. Akkor, amikor ezt a törvényt megalkották, még remény volt arra, hogy a háborút megnyerjük. De semmi esetre sem gondolt arra senki, hogy a közel jövőben olyan rettenetes csapások érik az országot, senki sem gondolt még a lehetőségére- sem azoknak a minden képzeletet meghaladó pusztításoknak, amelyekről fentebb számoltunk be. Abban az időben tehát még lehetett érvelni, hogy az ingatlan vagyonátruházási illeték elejtése dacára az illeték alapjának teljesebb ós a valóságos értéket jobban megközelítő kinyomozása., valamint az illeték kulcsainak fokozatosan való felemelése következtében az Öröklési illetékből mégis jelentékenyen nagyobb bevétele lesz az államnak, mint volt azelőtt, s így a törvényhozás megengedhette azt a fényűzést, hogy az illeték elméleti helyessége kedvéért egy lényeges bevételi többletről lemondott. Ma azonban egészen más a helyzet. A fent vázolt események következtében az állam szükségletei oly mértékben növekedtek, hogy ma már minden bevételi forrás igénybe vételénél az egyetlen korlát az lehet, hogy a teher alatt az adózó össze ne roskadjon. Minden forrás igénybevételénél el kell menni a teherviselő képesség legszélső határáig. Szó sem lehet tehát ma arról, hogy valamely olyan illetéket, amelyet az állam eddig szedett, amelyet az adózók évtizedek során át megszoktak, most tisztán elméleti okok kedvéért elejtsünk. Tisztában kell lennünk az iránt is, hogy bármily tökéletes legyen is egy törvény, lehetetlen elérni azt, hogy egyrészt az örökhagyó minden vagyona illeték alá kerüljön, másrészt hogy az előkerült vagyon is mindenkor a valóságos érték után adózzék. Különösen áll ez most, amikor a termények olyan árakat értek el, hogy közepes termés mellett a íöldbirtok egy évi haszna sokszor meghaladja magának az ingatlannak értékét Ezek a rendkívüli viszonyok képessé teszik az örökösöket arra, hogy a magasabb illetékeket is az örökölt vagyon jövedelméből fizessék és ne kelljen nekik magát az örökölt vagyont oly mértékben csonkítani, hogy a csonkítást rövid idő alatt ne pótolhassák. A legfontosabb változás tehát az 1918. évi XI. törvénnyel szemben az,
