Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

•124 85. szám. fizetése elvben kötelezővé tótessék, azonban ebben a kivételes esetben a meghalt állagörökössel szemben mindvégig »unda proprietas«-nak maradt örökség ne a teljes birtoklás esetén mutatkozó valóságos érték után rovassék meg az illetékkel, hanem csupán a haszonélvezet értékével csökkentett érték után. Ily módon minél tovább tart a haszonélvezet, annál kisebb összegre apad az illeték, s így annál kisebb hátrány hárul arra az állagörökösre, aki végül a vagyon birtokába jut és az illetéket fizetni fogja. Ez a módszer az illetékek megállapításánál semmi zavart nem okoz, mert csupán a haszonélvezett vagyon értékét kell tudni, továbbá a haszonélvező életkorát, ami már az első kiszabásnál meg volt állapítva. Ezzel a rendszerrel azután az állagörökösök sorában bekövetkezett többszörös változás mellett sem lehet semmiféle nehézség. Á 81. §. azokról az esetekről rendelkezik, mikor az Örökösök közül valamelyik az ő örökrészéről lemond. Itt előre kell bocsátani, hogy a javaslat szóhasználata nem egyezik meg teljesen a magánjogi kifejezésekkel. Az az eset ugyanis, amikor az örökös a javaslat szerint lemond anélkül, hogy megjelölné a személyt, akinek javára a lemondás történik, azonos azzal a jogcselekménnyel, amelyet a polgári jog az örökség visszautasításának nevez. A javaslat azonban arra való tekintettel, hogy a közönséges beszédben ezt a cselekményt is lemondásnak szokták nevezni, ezt a kifejezést vette éjb. A dolog természeténél fogva ilyen esetben a lemondó vagy a vissza^ utasító nem fizethet illetéket, hiszen nem gazdagodott és semmi befolyása nem volt arra, hogy más gazdagodjék. Ha azonban megjelöli azt is, akinek javára lemond, vagyis amikor a hagyatéki vagyon tényleges örököse csakis az ő jogán juthat a vagyonhoz, két eshetőség lehet. Lehet, hogy a kijelölt személy a kijelölés nélkül is örökölte volna a vagyont. Például ha két testvér közül az egyik lemond az atyjáról reá szállandó örökségről, törvény szerint az ő részét a testvére Örökölné. Ha tehát ilyen esetben a lemondó feleslegesen meg is mondja, hogy ennek a testvérének javára mond le, a testvér tulajdonképpen nem az ő kijelölése alapján, hanem törvényes jogán jut a vagyonhoz. Nem volna tehát jogosult ebből az esetből két átszállást konstruálni. Ha azonban például három testvér közül egy lemond azzal, hogy az ő osztályrésze csak az egyik testvérnek jusson, lemondása folytán ez a testvér olyan vagyonhoz jut, mely különben nem jutott volna neki. A kijelölés nélkül ugyanis a vagyon fele-fele részben illette volna őket. Minthogy a kedvezményezett a vagyon kétharmadrószét szerezte meg, egyhatodrósz a lemondó jogán jutott neki. A jogelveknek is megfelel tehát a javaslatnak az a szabálya, hogy ilyen esetben meg kell fizetni az öröklési illetéket is és azonkívül még ajándékozási illetéket is ki kell szabni a lemondóról reá szállott azon rész után, amely különben nem ő reá szállott volna. Az utolsó bekezdés az 1918. évi XI. törvény 13. §-ából átvett jog' szabály, amelynek célja az, hogy megakadályoztassék, hogy a lemondást a magasabb illetékkulcs megkerülésére használhassák ki. A 82. §. rendelkezései indokolást nem igényelnek. Aki nem örökölt, illetéket nem fizethet. A 83. §. az 1918. évi XI. törvény 68. §-ából vétetett át a javaslatba. Az első bekezdés indokolást nem igényel. A második bekezdés célja pedig az, hogy a kincstárnak biztosíttassék az öröklési illeték is. Egyéb szabály hiányában ugyanis azt, aki nem az öröklési jog címén, hanem az örökössel kötött szerződése alapján jut a hagyatékhoz vagy annak egy részéhez, öröklési illetékkel terhelni nem lehet. Úgyszintén nem lehetne ezzel megróni azt sem, aki öröklési jogát eladta, mert a hagyatékból már semmit sem kap.