Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.
Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről
116 85. szám. készítésénél azonban komoly aggályok merültek fel abban az irányban, vájjon a kincstár érdekeinek megóvására elegendő eszköz-e az, amit eddig a jövedéki kihágások büntetésére szolgáló eljárás nyújt a kincstárnak. A jövedéki eljárás egyik főszabálya, hogy a nyomozás megejtése után a kihágás elkövetésével gyanúsított félhez, ha a kihágás gyanúja alaposnak látszik, kérdést kell intézni, vájjon a legkisebb bírság lefizetésére hajlandó-e, s ha erre hajlandónak mutatkozik, az eljárást be kell szüntetni. Ha tehát a fél látja, hogy a büntetés alól nem menekülhet, egyszerűen felajánlja a bírságot és minden egyéb következmény alól menekül. Ha pedig reménye van arra, hogy a körülmények megfelelő csoportosítása mellett a bíróság nem tudja megállapítani a szándékosságot és így a büntethetőséget, szabad folyást enged a dolgoknak, és az eredmények azt mutatják, hogy csak ritkán marasztal el a bíróság valakit jövedéki eljárásban, holott nyilvánvaló, hogy jövedéki kihágást számtalanszor követnek el. Végül a jövedéki kihágásban való elmarasztalás nem is megbecstelenítő büntetés. Sem hivatalvesztés, sem a polgári jogok gyakorlásának felfüggesztése nincs hozzá kapcsolva, csupán a pénzügyi törvények zárnak ki egyes kedvezményszerű jogokból olyanokat, akiket jövedéki kihágásban bűnösnek találtak és megbüntettek. Az ilyen büntetés tehát nem alkalmas arra, hogy az adózókat a kincstár megrövidítésétől elriassza. Már pedig ezentúl, amikor az adókat kénytelenek vagyunk a teherviselő képesség legszélső határáig emelni, s így az adózók most igazán súlyos terheket lesznek kénytelenek viselni, feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy az eddig is elégtelennek bizonyalt eszközöket más, megfelelő eszközzel cseréljük fel. Megjegyezzük, hogy erre nem csupán az illetékek, hanem az összes közszolgáltatások terén gondoskodni kell. A kormány tehát elhatározta, hogy a jövedéki eljárás rendszerével szakítani fog, és a kincstár szándékos megkárosításának cselekményét közönséges bűncselekménynek minősítve, ezeket a cselekményeket a büntetőtörvények szerint fogja megbüntettetni. Az, aki a tények eltitkolásával, elferdítésével, jogügyletek színlelésével vagy más módon tudatosan és szándékosan megrövidíti a kincstárt, csalást követ el. Ez a cselekmény nyilván haszonlesésből történik. Tehát a közfelfogás szerint csak azért nem megbecstelenítő cselekmény, mert a kárt nem az egyes polgár, hanem az állam szenvedi, amelyet a polgárok hajlandók zsarnokuknak tekinteni, ha a vele szemben fennálló kötelezettségük teljesítésére szorítja őket. Ezt a köztudatot ki kell irtani. Az állam nem önmagáért, hanem polgáraiért, polgárai jólétéért áll fenn. A fennállásához feltétlenül szükséges anyagi eszközöket feltétlenül meg kell szereznie. Ha nem teljesíti mindenki pontosan adózási kötelezettségét, az ily módon fedezetlenül maradt hiányt az állam mégis kénytelen megszerezni,- tehát esetleg kénytelen az adót felemelni, s így az egyik adózó által az államtól elvont összeget a többi becsületesen adózó polgár lesz kénytelen megfizetni. A kincstár csalója tehát végeredményben nemcsak a kincstárt, hanem más polgártársát is megkárosítja. Nem jogosult tehát az a felfogás, amely az adócsalást más közönséges csalással szemben kevésbé megbecstelenítő bűncselekménynek ! tekinti. Ehhez kell igazodni természetesena büntetésnek is. A büntetés súlyosbításával kapcsolatban természetesen gondoskodni kellett arról is, hogy az eljárás kellő biztosítókot nyújtson abban az irányban, hogy a polgárok alaptalan zaklatásoknak kitéve ne legyenek Ebből a célból külön törvényjavaslatot terjesztünk elő, amely a büntetéseket ós az eljárási szabályokat a modern büntetőjogi elveknek és az általános büntetőtörvény rendszerének megfelelően szabályozza Abban a reményben, hogy ez a javaslat is törvénnyé válik, az előttünk lévő
