Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

114 85. szám. Egész a múlt század közepéig rendes adókat a magyar állam nem szedett. Esetről-esetre ajánlották meg az egy-egy hadjáratra vagy más rendkívüli célokra szükséges összegeket. Azokat az állandóbb természetű szolgáltatásokat, amelyeket segély címén (subsidium, contributio, dica, rovás, tallagium) szedtek, legnagyobb részben a jobbágyok és a városi polgárok fizették, míg a nemesek görcsösen ragaszkodtak adómentességükhöz'. Időnként a Habsburg házból származó királyok igyekeztek ezt az adómentességet megszorítani, minthogy azonban ezt a megszorítást az országgyűlés útján, amely a nemesekből állott ki, nem bírták keresztül vinni, önkényűen vitték keresztül s így adóztatásuk a rendek felfogása szerint törvénytelen volt és forma szerint tényleg az is volt. Csak az 1848. évben mondották ki végre a közteherviselés elvét, azonban adórendszert már nem tudtak alkotni, mivel a szabadságharc leverése után az önkényuralom következett, amely Magyarországra egyszerűen kiterjesztette az osztrák adótörvényeket. Ez is törvénytelen volt és amellett a beszedett adó a gyűlölt elnyomó zsebébe folyt, magunk szolgáltattuk az elnyomásunkhoz szükséges eszközöket. Ily körülmények között valóban hazafiság volt az adófizetés megtagadása. Emellett ez meg is felelt a magyarság közérzületének. Nem lehet tehát csodálni, hogy az önkényuralom megszűnése után, habár akkor már az adófizetés volt a hazafiság, nem tudott beleszokni a magyar a lelkiismeretes adózásba. Míg a magyarság adóerkölcse ezeknek a messze visszanyúló okoknak a hatása alatt romlott, addig a bevándorolt idegen ,elemek túlnyomó része különben is alacsony erkölcsi színvonalon állván, szintén nem tarotta becsületbeli kötelességének az őt befogadó és tápláló állam terheiben való osztozást ós üzletszerűen rövidítette meg ott, ahol lehetett. Ez a példa pedig még növelte az adóerkölcs hanyatlását. Az államnak a jelen indokolásunk általános részében vázolt viszonyok között mindent el kell követnie, hogy a köztartozások a lehető legpontosabban és a törvényben előszabott mértékben befolyjanak. A hosszú háború alatt az erkölcsök minden téren romlottak, nem lehet tehát arra számítani, hogy az adózás terén mutatkoznék javulás. A törvényhozónak tehát más eszközökhöz kell nyúlni, amelyek az adók befolyását előmozdítják. Ilyen eszköz a mulasztások és szándékos károsítások büntetése. Büntetéseket a törvények megsértőire azelőtt is minden törvény tartalmazott. Ez természetes dolog, mert ellenkező esetben csak az fizetne adót, aki akar, s így az állam rövidesen tönkre menne. Azonban az eddigi büntetések, nem voltak elegendő hatással. Gondoskodni kell tehát arról, hogy ezentúl a büntetések olyanok legyenek, amelyektől való félelem az adózót kötelességének lelkiismeretes .és pontos teljesítésére sarkalja. A törvény kétfélekópen sérthető meg. Mulasztással vagy tudatos és szándékos, előre megfontolt olyan cselekményekkel, amelyeknek az a célja, hogy az állam tudomást se szerezhessen arról, hogy valakivel szemben követelése keletkezett, vagy ha az állam eiről tudomást szerzett is, a követelés mértékéül szolgáló körülményeket tudatosan úgy elpalástolni, hogy a követelés a törvényben megállapított mértéken alul számíttassék ki ós fizettessék be. A mulasztások rendszerint csak arra az eredményre vezetnek, hogy az állam később kapja meg a követelését, vagy hogy olyan munkát kénytelen végezni, amelyet megtakaríthatott volna, ha az adózó törvényben megszabott kötelezettségének pontosan eleget tett .volna. Az ilyen mulasztást sem szabad megtorlatlanul hagyni, mert ez is kárt okoz az államnak. A megtorlás azonban itt csak addig a mórtókig jogosult, amily mértókig ez a követelések rendszeres befolyásának biztosítása céljából szükséges.