Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

112 &>. szám. dalmasabb eljárást von maga után, úgy a felek, mint a kincstár érdekében módot kellett nyújtani arra, hogy a lerovás csak a jóváhagyáskor történjók meg. A jóváhagyás hatósági cselekmény lóvén, amelynél a fél rendesen nincs jelen, a megoldásnak az a módja látszik legcólirányosabbnak, ha a fél a bélyegjegyet a jóváhagyó hatóságnak beszolgáltatja ós ez ragasztja fel a jóváhagyás után az okiratra. A javaslat a leletezést és a kiszabás útján való beszedést lehetőleg mellőzni kívánván, megtiltja a jóváhagyást a bélyeg lerovása előtt. Tekintettel arra, hogy a bélyegben lerovandó illeték összege elég mérsékelt, ez a tilalom számbavehető károsodással a felekre nézve nem járhat. A készpénzben fizetendő illeték beszedése körül a javaslat fentartja az eddig érvényben volt szabályokat. A fizetési meghagyás kézbesítésére vonatkozó rendelkezést azonban módosítani kellett. Az 1918. évi XI. törvén}^ 96. §-a ugyanis — pénzügyi bizottság által módosított szövegével — kivétel nélkül minden határozat ós fizetési meghagyásnak a posta útján való kézbesítését rendelte el. Ezt a rendel kezest azonban nem lehetett végrehajtani, úgy hogy az 1918. évi 88.000 sz. végrehajtási utasítás bevezető része utasította a pénzügyi hatóságokat, hogy a kézbesítést ezentúl is a régi szabályok szerint végezzék. Mindazok az okok, amelyek lehetetlenné tették a kizárólagosan posta útján történő kézbesítést, ma is íennállanak. Azért a javaslat a kézbesítés szabályozását egyáltalában a pénzügyminiszterre bízza. Elvégre a félre nézve teljesen mellékes az, hogy ki szállítja hozzá a fizetési meghagyásokat, a iényeges csak az, hegy olyan kezekbe kerüljön a fizetési meghagyás, hogy a fizetőköteles azt idejében kézhez kapja és magát minden joghátránytól megóvhassa. A 47. §. tehát csak azt állapítja' meg tüzetesen, hogy kinek a kezeihez történhetik a kézbesítés szabályszerűen. Ebből a szempontból a javaslat az új perrendtartásnak a kézbesítésre vonatkozó rendelkezéseit vette mintának. A javaslat végül az eddig érvényes szabályoknak egy hiányát kívánta pótolni. Igen gyakran előfordul, hogy a fizetésre kötelezett lehetetlenné igyekszik tenni a kézbesítést. Különösen olyan esetekben, amikor a kiszabáshoz feltétlenül szükséges adatok beszerzése nehézségekbe ütközik és a kiszabás emiatt az elévülési határidőhöz közel jut, igen könnyen ki lehet mesterkedni az elévülést. Az ilyen mesterkedésekkel szemben eddig a kincstár védtelen volt. A javaslat ezt lehetetlenné akarja tenni az által, hogy a pénzügyi hatóságokat ügygondnok kirendelésére is felhatalmazza. Ez természetesen csak kivételes eszköz, amelynek alkalmazása tárgyában a végrehajtási utasítás fog részletesebben rendelkezni. Az ügygondnok kirendelése természetesen költséggel jár, amelyet a fél tartozik viselni akkor, ha az ő magaviselete, — értve ez alatt különösen a fizetési meghagyás átvételének megtagadását, bujkálást, stb. — kényszerítette a hatóságot arra, hogy ehhez a végső eszközhöz nyúljon. A fizetési határidőt megállapító 48. §., a befizetés módját szabályozó 49. §., és a kereskedelmi kamat fizetését elrendelő 50. §. rendelkezései teljesen megfelelnek a mai jogállapotnak s így különösebb indokolásra nem szorulnak. Az 52. és 53. §-ok a jogorvoslatokat szabályozzák teljesen úgy, amint azt az 1918. évi XI. törv. 101. és 102. §-ai szabályozták. A 53. §-t azonban a javaslat — minden kétely megelőzése céljából — kiegészíti a régi bélyegszabályok 6. §-ának azzal a rendelkezésével, hogy abban a kérdésben, vájjon valamely vagyonátszállás vagy átruházás után jár-e és mennyi illeték, a közigazgatási bíróságon kívül más bíróság előtt eljárásnak helye nincs.