Nemzetgyűlési irományok, 1920. I. kötet • 1-61., I-XIV. sz.
Irományszámok - 1920-12. Törvényjavaslat a bányailletékekről
108 12. szám. Az ily szédelgő zártkntatmányosoknak sokszor sikerült jogosítványaikat értékesíteni s ilymódon méltatlan haszonra szert tenni. A szabadk^utatási díjak lefizetése elől azonban az ily üzérkedő bejelentők, akiktől távol állott minden komoly kutatási szándék, «riindenképen kitérni igyekeztek. Ily módon az idők folyamán milliókra menő szabadkutatásí díjhátralékok gyűltek össze, amelyeket utóbb leírni kellett. Az ily üzérkedési célzatú s helyenkint ós időnkint igen nagy mórveket öltött tömeges szabadkutatási bejelentések a bányahatóságoknak iö igen sok hiába való munkát okoztak, miután minden egyes bejelentést külön letárgyalni, elkönyvelni s mindegyikről külön bejelentési bizonyítványt kiállítani kellett. E mellett az ily féktelen zártkutatmányi szédelgés, a bányaszabadsággal, a bányajogrend alapelvével űzött ez az önző visszaélés bányászatunk hitelét is érezhetően csorbította s részben akadályozólag, részben pedig elkedvetlenítőleg hatott a komoly kutatási vállalkozásra. Az által, hogy az 1885. évi XIV. t.-c. a zártkutatmányok megerősítését a felügyeleti illeték előzetes lefizetésének feltételéhez kötötte, az üzérkedési célzatú tömeges zártkutatmányi jogszerzés, amely eddig nem került másba, mint egy ív papírba, amelyen egyszerre több száz zártkutatmányt is be lehetett jelenteni, körülményesebbé, nehezebbé vált s már eleve a zártkutatmányok számával egyenes arányban növekedő pénzbeli áldozatot követelt a jogszerző féltől, minélfogva ez az újrend a szédelgő zártkutatmány osok egy részét, különösen a fizetésképteleneket, leszorította a kutatási jogosítványokkal való üzérkedésnek egyes vidékeken időnkint nagyon mozgalmas szín teréről. Egyébként az 1885. évi XIV. t.-c. gyakorlati alkalmazásában két, korszakot leltet megkülönböztetni. Az első a törvénynek a volt földmívelós-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium 1885. évi 32.529. számú eredeti végrehajtási rendelete szerinti alkalmazása, mely a törvény hatályba léptétől (1885. VII. 1.) egészen 1909.. évi április l-ig tartott. Itt az illetékfizetés rendjében az volt a lényeges mozzanat, hogy a fél aá illetékes elsőfokú bányahatóság utalványa alapján teljesítette a fizetést az utalványban megjelölt adópónztárnál, s a bejelentett zártkutatmány megerősítésének az volt a feltétele, hogy az illetékfizetésről szóló adóhivatali nyugta a bányahatóságnak 30 nap alatt bemutattassék. A szédelgő spekuláció itt is megtalálta a lehetőségót annak, hogy az illeték lefizetése nélkül esetleg hosszú időn át bányajogilag leíoglalva tartson egyes értékesebb területeket. Nevezetesen ez oly módon volt elérhető, hogy a fél a kirótt felügyeleti illetéket nem fizette meg, hanem az adóhivatali nyugta bemutatására megszabott határidő lejárta előtt megújította zártkutatmányi bejelentéseit ; ily módon mindaddig, míg más kutató nem jelentkezett, a kutatási jog az illeték lefizetése és a zártkutatmány megerősítése nélkül is biztosítva maradt számára. A törvénynek ez a kijátszása és megkerülése egyes bányahatósági kerületekben óriási mérveket Öltött. Ezen eljárás természetesen igen sok fölösleges irodai munkával terhelte meg az egyes bányahatóságokat (volt bányakapitányság, hol az évi iktatói ügyszám a hónaponkint megismételt tömeges zártkutatmányi bejelentések folytán a 200.000-et is meghaladta), azért fölötte kívánatosnak mutatkozott a fizetési rendnek olyatén megváltoztatása, hogy az esedékes felügyeleti
