Képviselőházi irományok, 1910. LIV. kötet • 1270-1323. sz.

Irományszámok - 1910-1292. Törvényjavaslat a vagyonadóról

1292 szám. 137 jövedelem élvezetével kapcsolatos fokozott személyes szolgáltatási képesség­nek nagyobb mérvű megadóztatása, — most, amikor a háború terhei állami bevételeinknek nagyarányú fokozását teszik szükségessé, nézetem szerint nem szabad kitérnünk a fundált jövedelmek nagyobb mérvű meg­adóztatása elől. Ezt legcélszerűbben kiegészítő vagyonadó behozatala útján vélem elér­hetőnek. Volna ugyan még egy megoldás, jelesül a differenciális megadózta­tás elemeit magába a jövedelemadóba bevinni. Ennek gyakorlati kivitele akkép történhetnék meg, hogy az adókötelesnek jövedelemadó-alapjában ben­foglalt fundált jövedelmét kellene erősebben, esetleg külön pótlókkal meg­adóztatni. Ez azonban az üzleti (üzemi) tőke magasabb kamatozásában kife­jeződő egyéni szorgalomnak és ügyességnek lenne sok esetben a fokozott megadózása, ami nem felelne meg a kitűzött célnak, sőt azzal homlokegye­nest ellenkeznék. Ennél sokkal helyesebb megoldás tehát a vagyonadónak önálló adó alakjában való megalkotása. A vagyonadónak fent említett kiegyenlítő hatása megnyilvánul és folytatódik még azokban az esetekben is, midőn a jövedelemadó a tényleg meglevő adó­erőt vagy egyáltalán nem, vagy nem kellőképen tudja utolérni. Ugyanis a jövedelemadóban az adóerőnek egyedüli mértéke a jövedelem. A mai modern vagyoni ós kereseti viszonyok mellett azonban a fél adóere­jének nagyságát, vagyis teherbírási képességének fokát egyedül és kizárólag a jövedelemből következtetve, minden egyes esetben megállapítani nem lehet; mert a gyakorlati élet azt igazolja, hogy ugyanakkora értékű vagyon okszerű és megfelelőleg kihasznált gazdálkodás mellett jóval nagyobb jöve­delmet hoz az egyik adókötelesnél, mint a másiknál. Emellett a vagyon már önmagában is adóerőt képvisel, mert tulajdonosának mozgási szabadságát, vállalkozási lehetőségét és hitelképességét emeli, végül nem hagyható figyel­men kívül az sem, hogy egyedül a jövedelem megadóztatása a használati vagyonban rejlő adóerőt gyakran érintetlenül hagyja, holott az osztó igaz­ság megkívánja, hogy a közterhek viseléséből az ilyen adóerő is kivegye a részét. Fentebb már hangsúlyoztam, hogy a vagyonadónak behozatalát az a körülmény is indokolja, hogy ugyanazon értékű vagyon az egyik adózónál több, a másiknál pedig kevesebb jövedelmet hoz ós ennek következtében a jövedelemadónak terhe visszásán alakul ki. Ez a visszás helyzet azonban még szembetűnőbbé lesz akkor, amidőn a nagy vagyonnal rendelkezők vagyo­nuk egy részét fényűzési célokra használják s ezt egyáltalában nem jö vedel ­meztetik. Ha valaha, úgy nézetem szerint a jelenlegi viszonyok között való­ban nem szorul bővebb megokolásra az, hogy az ily módon befektetett vagyo­nok is bevonassanak az állam fokozott szükségleteinek a kielégítésére. Mindezek az okok amellett bizonyítanak, hogy a jövedelemadónak állandósításával kapcsolatban a jövedelemadó által előidézhető aránytalan­ságok ellensúlyozására időszerű a kiegyenlítő vagyonadónak a behozatala. Annak az álláspontnak, hogy a javasolt vagyonadó jövedelemadónknak korrektivuma legyen, természetes folyománya, hogy a javasolt vagyonadó nemcsak alapelveiben, de kivetésében és kezelésében is lehetőleg simuljon a jövedelemadóra vonatkozólag fennálló törvényes rendelkezésekhez. Ezzel leg­nagyobbrészt kikerüljük azokat a nehézségeket is, melyek egy új adónem behozatalánál általában elkerülhetetlenek. Ezek után áttérek a javaslat egyes szakaszainak megokolására. Képv. iromány. 1910-1915. L1V. kötet. 18

Next

/
Thumbnails
Contents