Képviselőházi irományok, 1910. XXXVIII. kötet • 973-989. sz.
Irományszámok - 1910-973. Törvényjavaslat az országgyülési képviselőválasztó-kerületek számának és székhelyének megállapitásáról
20 973. szám. súlyukhoz mért — méltányosabb képviseletét biztosította, máris bizonyos formai egyenlőtlenséget teremtett meg a 48-iki törvényhozás, amely egyenlőtlenség később még inkább kiéleződött. De ezt az egyenlőtlenséget tudatosan, a korábbi jogok tiszteletben tartásának érdekében állapította meg törvényhozásunk. Az 1848. évi erdélyi II. törvénycikk pedig még hívebben megőrizte a régi hagyományokat, mert továbbra is épen ugy vármegyék, székely és szász székek, magyar és szász vidékek, továbbá városok és kiváltságos községek szerint jelölte ki Erdélynek a közös magyar országgyűlésre küldendő követeit, amint ez a korábbi erdélyi országgyűléseken történt, s a létszámon is csak épen annyit módosított, hogy egyes, kisebb városoknak nem két, hanem egy követet adott. Az 1848. évi magyarországi V. t.-c. 5. §-a szerint a képviselőház — az erdélyi képviselőkön kivül, de a horvát és sziavon vármegyék követeinek beszámitásával — 377 tagból állott. Az 1848. évi erdélyi II. törvénycikk szerint pedig Erdély 73 képviselőt küldött a magyar országgyűlésre. Bár ez utóbbi törvény csak ideiglenesnek készült, az 1848-iki országgyűlés tartamára, mégis ez az ideiglenes beosztás állandósult, s az 1865. évi országgyűlésre Erdély e szerint választotta képviselőit. Némi változást az 1868: XLIII. t.-e. hozott, amely az erdélyi határőrség megszűntével köztörvényhatősággá alakult Naszód vidékét e minőségében meghagyván, két képviselő küldésének jogával ruházta föl, s ehhez képest a kerületek számát kettővel emelte. Még az 1877: XI. t.-c. szaporította kettővel Budapest eddigi választókerületeinek s ezzel az ország összes képviselőinek létszámát. Minden egyéb törvényünk, amely a képviselőválasztókerületek beosztásával foglalkozik -—• igy maga az 1877: X. t.-c. is, amely különben 1848 óta a kerületi beosztást érdemlegesen mődositő egyetlen törvényünk — a kerületek számát érintetlenül hagyta. Törvényhozásunknak ily irányú konzervatív állásfoglalása ismételten azzal a kifejezett indokolással történt, hogy a meglévő keretek meg ne bolygattassanak, s a korábbi gyakorlat bizonyos mértékig szerzett jogként tiszteletben tartassék. Ily előzmények után most sem tartanám helyénvalónak a kerületek számának apasztását, annál kevésbbé, mert az 1913 : XIV. t.-c. a képviselőválasztói jogosultság nagymérvű kiterjesztését tartalmazván, e kiterjesztés intencióival is ellenkeznék, ha másfelöl a választóknak megnövekedett száma az eddiginél kevesebb képviselőt küldhetné, s igy alkotmányos jogait szűkebb keretek közt, az érvényesülésnek kevesebb kilátásával gyakorolhatná. Minthog'y a történeti fejlődés ezek szerint megjelöli a minimális határt — az eddigi állapotot — amelynél lejebb nem szállhatunk a választókerületek számának újból megállapításakor; a külföldi példák pedig igazolják annak az elvi álláspontnak a helyességét, hogy a magyar képviselőház tagjainak száma máris elég nagy, a kerületek számát tehát legföljebb csak mérsékelten, s csak komoly méltánylást érdemlő okokból lehet szaporítani: azt hiszem, kellően indokolt a törvényjavaslatnak az az intézkedése, amely a képviselöválasztő kerületek számát csupán 22-vel szaporítván, 435-ben állapítja meg. Megjegyzem még, hogy ez a szám nem elméleti kiszámítás, vagy elvi megállapítás utján alakult ki 435-ben, hanem a gyakorlati szükséglet mérlegelése alapján. Kiindulási alapul a választókerületek eddigi száma szolgált, s törvényhatóságról - törvényhatóságra, kerületről - kerületre haladva vizsgáltam, hogy az 1848., illetőleg 1877. évi állapottal szemben a változott viszonyokhoz, a népesség s a választók számának alakulásához, a kulturális és gazdasági állapothoz stb. képest hol van szükség a kerületek számának szaporítására, vagy pedig, hol indokolt azok csökkentése, f> ... . . . . .
