Képviselőházi irományok, 1910. XXXVI. kötet • 958-967. sz.

Irományszámok - 1910-964. Törvényjavaslat az idegen és a saját váltóra vonatkozó jog egységesítése tárgyában az 1912. évi július hó 23. napján Hágában kelt nemzetközi egyezmény és a hozzátartozó egységes szabályzat becikkelyezéséről

Í04 §64. szám. II. A váltójogi Egyezményről általában. A hágai váltójogi Egyezmény a nemzetközi jogfejlődésben tetemes haladást tanúsít. Az eddigi hágai nemzetközi magánjogi egyezmények az azokban szabályozott jogterületekre nézve csak a törvények összeütközésének eseteit szabályozták. A váltójogi Egyezmény ezzel szemben kötelezi a szerződő államokat, hogy a jognak ezen a fontos területén egyenlő anyagi jogi szabályokat léptessenek életbe. Emellett az Egyezmény nem szorítkozik úgy, mint a vasúti fuvarozásról szóló berni egyezmény, nemzetközi jogviszonyok szabályozására, hanem kiterjed mind a nemzetközi, mind a hazai jogi forgalomra. Az 1910. évi első hágai váltójogi államértekezleten felmerült ugyan az eszme, hogy nem lehetne-e az Egyezményt csakis a nemzetközi forgalomban előforduló váltókra szorítani. Ez az eszme azonban nem mutatkozott elfogadhatónak, mert minden belföldi váltó magában hordja annak lehetőségót, hogy nemzetközi váltóvá váljék, minthogy forgatmány útján külföldre kerülhet. Ellene szólt a korlátozásnak, hogy ilykép egymás mellett két váltójog állott volna fenn: egyik a belföldi, a másik a nemzetközi váltókra nézve, ami mindenkép visszás lett volna. Ezekből az okokból a hágai államértekezlet arra az álláspontra helyezkedett, hogy nemzetközi váltójog helyett egységes váltójogot kell alkotni, amely minden szerződő államban a belföldi anyagi jog alkotó része legyen. A váltójog egységesítése tárgyában a múlt évtizedekben tartott nemzetközi értekezletek különböző utakon gondolták az egységes váltójogot létesíthetőnek. A Nemzetközi Jogi Egyesülés (International Law Association) a brémai és utóbb a budapesti váltószabályok alkotásával egyes alapelvek kijelentésére szorítkozott és a különböző államok nemzeti törvényhozásának kívánta fenntartani, hogy váltó] ogukat ezeknek az elveknek elfogadásával szabályozzák. A bruxellesi és az antwerpeni konferenciák által kidolgozott tervezetek minta-törvény azaz oly törvény alkotását tűzték ki célul, amelynek mintájára mindegyik szerződő állam saját jogát szabadon alakíthatta volna ki. Ezek a megoldási módok tökéletlenül valósították volna meg a váltójog nemzetközi egységesítését, minthogy a nemzeti törvényhozásoknak a részletes szabályok megalkotásában teljesen szabadkezet adtak volna. Ezzel szemben a hágai nemzetközi váltójogi értekezlet rendszeres, a váltójog anyagának legnagyobb részét felölelő Egységes Szabályzatot dolgozott ki és a szerződő államok az Egyezményben kötelezték magukat, hogy hazai törvényhozásuk ezt az Egységes Szabályzatot annyiban, amennyiben az Egyezmény kivételt nem tesz, változatlanul életbe fogják léptetni. Az Egyezmény által az anyagi jog terén létesülő ez a lekötöttség természetszerűleg csak olykép volt elérhető, hogy az egyes államok különleges követelményei nagy mértékben figyelemben részesültek. Első sorban meg kellett engedni, hogy az egyes szerződő államok egyes kérdésekben, amelyekre nézve hosszú idők óta követett gyakorlat náluk a jogi és gazdasági felfogásban mély gyökeret vert és amelyekben e gyakorlat megváltoztatása nagy nehézségekkel járt volna, az Egységes Szabályzattól eltérhessenek. Vannak továbbá oly vonatkozások, amelyekben a váltójog az általános magánjoggal és perjoggal jut érintkezésbe és amelyek az egységesítésre ez idő szerint általában nem alkalmasak. Az Egyezmény és az Egységes Szabályzat ezeket kiveszik a nemzetközi szabályozás köréből.