Képviselőházi irományok, 1910. XXXIV. kötet • 887-903. sz.

Irományszámok - 1910-887. Törvényjavaslat az esküdtbíróság előtti eljárásra és a semmisségi panaszra vonatkozó rendelkezések módosításáról

20 887. szám. háttérbe kell szorulnia; másfelől mert a szakbíró lelkiismeretére a törvényhozónak éppen úgy tekintettel kell lennie, mint az esküdtbíróéra. E lényeges módosítások mellett a javaslat még több célszerűnek mutatkozó — részben az elsoroltakból természetszerűen következő, részben nem elvi jelentőségű — változtatást is kivan eszközölni a tételes jogon. (L. a részletes indokolást.) Y. Az esküdtlbíráskodás lényege és az új rendszer. A javaslatba hozott változtatások törvényerőre emelkedése esetében természetszerűen jelentékenyen megváltozik esküdtbíráskodásunk rendszere. Ez a változás azonban, míg egyfelől visszaállítja az ítélkezés teljes komolyságát és megfelelő védelmet nyújt a jogrendnek s az egyéni és a társadalmi javaknak, másfelől távolról sem érinti az esküdtbíróság lényegét megőrzi az egyéni szabadság oltalmára való hivatottságát s megerősíti azokat az előnyöket, amelyekkel igazságügyi érdekből méltán dicsekszik. 1. Az esküdtbíráskodás lényeges sajátossága elsősorban az, hogy a tények megállapítása kizárólag az esküdtek jogkörébe tartozik. Ez így lesz a jövőben is. A szakbíróság — sem első, sem felsőbb fokon — a ténymegállapításban részt nem vesz és ebben az esküdteket nem befolyásolja. Ha nyilvánvaló az esküdtek tévedése, a bíróság csak más esküdtek elé utasíthatja az ügyet, de nem maga dönt. A rosszul értesült esküdtektől a jobban órtesültekhez fordul. Az esküdtbíróság százados története igazolja, hogy a szakbíróság eddig is lelkiismereti kényszertől űzve gyakran módot keresett az esküdtek tévedéseinek ilyen helyrehozására. Judikaturánkban több ily esetet találunk. A törvény nem adott rá közvetlenül módot; az élet azonban helyrehozni igyekszik a törvények fogyatkozásait; a bíróság kerülő úton — egyébként jelentéktelen alakiságok felhasználásával — egyengette az igazságosság érvényesülésének útját. A dolog természetének és az ítélkezés komolyságának jobban felel meg az a rendszer, amely — ismételten hangsúlyozni kell — az esküdtbíráskodás lényegét nem érintve felhatalmazza a szakbíróságot, hogy szükség esetében újabb verdikt hozatalára nyújtson módot. Ez valójában alig más, mint az eljárás nélkülözhetetlen ujrafelvételének egy jogosult neme. 2. Az esküdtbíráskodás lényegéhez tartozik továbbá, hogy az ítélet alapjául szolgáló verdiktet az esküdtek ne az állandóan ítélkezéssel foglalkozó szakhirák részvételével, hanem azoktól függetlenül hozzák meg. A javaslat — ós különösen az a rendelkezés, hogy az esküdtek tanácskozását az elnök vezeti — nem érinti ezt az elvi követelményt sem. Azt ugyanis soha sem vonták kétségbe, hogy az esküdteknek hozzáértő vezetőre szükségük van; szükségük különösen a kérdésfeltevés kontinentális rendszere mellett, amely azt kívánja meg az esküdtektől, hogy a jogkérdések jogászilag kidolgozott finom árnyalatai felett határozzanak. Az esküdtbíróság őshazájában, Angliában, ezt a jogászi vezetést talán a leginkább lehetne nélkülözni; mert itt az esküdtek nem a kérdések gyakran igen hosszú sorozatára, hanem egyszerűen a vádiratra felelnek; itt az elnököt feljogosította a százados fejlődésben kialakult szokásjog, hogy az esküdteket felmentse a minősítés kérdésének eldöntésétől, ami a kontinentális esküdt legnehezebb feladatai közé tartozik. Az újabb angol jogfejlődés ugyanis — megtörve a régi jog formalizmusát — lehetővé teszi, hogy az esküdtszók figyelmen kívül hagyhassa a