Képviselőházi irományok, 1910. I. kötet • 1-36. sz.
Irományszámok - 1910-22. Apponyi Albert gr. és társai válaszfelirati javaslata
476 22. szám. helyzetet, midőn a katonai élet a nemzeti életnek, nem úgy, mint minden más nemzetnél, legerőteljesebb hajtása és legfényesebb virága, hanem ellenkezőleg hervadása, sőt tagadása. Felséges urunk, királyunk! Mint a nemzet képviselői, tartozunk gondoskodni a nemzet védelméről és azért nem zárkózunk el a véderő fejlesztésétől oly mérvben és irányban, hogy a monarchia biztonságának ós állásának megóvására hivatott fegyveres erő e feladatának minden esetben megfelelhessen. De tartozunk gondoskodni a nemzeti élet épségéről is és azért el nem ejthetjük azt a követelményt, hogy a katonai szolgálat ifjainkat a magyar állam tiszteletére tanitsa, magyar állampolgári tudatra nevelje. Mert tagadhatja-e valaki ennek a szolgálatnak roppant, az egész életre kiható befolyását a hadseregbe besorozott ifjak lelkületére? Ezt az erőt a nemzeti egység lélektani alapjainak létesitésénél nem nélkülözhetjük, még kevósbbé engedhetjük ; hogy intézményesen szervezett ellenhatást gyakoroljon. Pedig ez történik, mert az a katonai szolgálat, a mely a hatalom, a testületi szellem, a fegyelem szimbólumai gyanánt nem a magyar állam jelvényeit és nyelvét mutatja a legénységnek, hanem idegen jelvényeket és nyelvet, a melyben tehát a legénység nem ismerheti fel a katonai hatalom azonosságát a magyar állam hatalmával, hanem ép ellenkezőleg, valami más hatalmat kénytelen benne sejteni, ezt pedig amannál erősebbnek találja, az ilyen katonai szolgálat lélektani kényszerűséggel nem lehet más, mint a magyai állam lenézésének, a magvar állampolgári tudat meglazulásának iskolája. Van-e a világon nemzet, a mely véderejéuek ilyen szervezetébe belenyugodni tudna — sőt ennek fejlesztésére még áldozatokat is hozna? A magyar nemzet sem teheti ezt. Évek óta ez a kérdés veszélyezteti az egyetértést a király ós nemzet közt ós mi úgy Felséged iránti törhetlen hűségünk, mint hazaszeretetünk sugallata alatt mit sem óhajtunk inkább, mint e viszálynak 'gyökeres kiküszöbölését. Ámde ezt a czélt nem lehet elérni a nemzet jogos és szükségszerű kívánalmainak egyszerű mellőzésével. Éppen, mert szükségszerűek ezek a kivánalmak, mert nem fakadnak sem hiúságból, sem mesterséges izgatásból, hanem a dolgok változhatlan természetéből ós a nemzeti élet örök törvényeiből, élni fognak azok, a meddig nemzet akar lenni ez a nemzet és ha ideig-óráig mesterségesen háttérbe szoríttatnak is, feltámadnak újból, talán veszedelmesebb alakban, talán válságosabb órában. Mi tehát nem tennénk jót sem Felségeddel, sem a nemzettel, ha látszólag lemondanánk olyan 'követelményekről, a melyekről bensőleg lemondani lehetetlenség. Függőben tarthattuk azokat, a mig függőben maradt a hadsereggel összefüggő minden kórdós, főleg az extenziv fejlesztés kérdése. De mihelyt ez napirendre kerül, napirendre kerülnek a nemzeti kivánalmak is, mert ha amazt megoldjuk ezeknek megoldása nélkül, akkor végbement az a lemondás, mely nem lehet őszinte, mely fulánkot hagyna a nemzet szivében és meg nem szüntetné, hanem lappangva továbbtengetnó azt a viszályt, a melynek gyökeres kiirtására kell törekednünk. Felséges urunk! Mi megegyezést akarunk Felségeddel úgy itt, mint minden más téren, a hol a félreértéseknek nyomai még léteznek; valódi benső megegyezést, mely kellőképen érvényre juttatja úgy Felséged álláspontját, mint a nemzet törvényes jogait és szükségszerű kívánságait. Egyedül ilyen megegyezésben van a béke záloga ; hogy ez eddig teljesen nem sikerült, az nem indok arra, hogy újra és újra meg ne kisértsük. Bármily megnyugvással vesszük tudomásul a legmagasabb trónbeszódnek szövetségeink szilárdságára és az összes hatalmasságokkal fennálló barátságos viszonyunkra