Képviselőházi irományok, 1906. XII. kötet • 401-462. sz.

Irományszámok - 1906-442. A közoktatásügyi bizottság jelentése "a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és felekezeti néptanitók járandóságairól" szóló 411. számú törvényjavaslatról

326 442. szám. első sorban az iskolafentartók kötelességét képezi. Amennyiben azonban az iskolafentartók nem volnának képesek e kötelezettségüknek eleget tenni, az állam segítséget nyújt nekik, magára vállalván a hiányzó összegeknek állami segélyből való kiegészitését. A törvényjavaslat tehát nem szakit azon történelmi fejlődéssel, melyet az 1868. évi XXXVIII. t.-cz. is érintetlenül hagyott, s mely szerint a községek és hitfelekezeteknek is joga van iskolákat fentartani. Erre való tekintettel a történelmi fejlődéshez ragaszkodva nemcsak tisztelet­ben tartja az iskolafentartók jogait, s igénybe kivánja venni ezeknek segítségét, de maga is segitséget nyújt nekik, hogy a népoktatásra és nevelésre vonatkozóan magukra vállalt kötelezettségüknek eleget tehessenek. E történelmi jogok tiszteletben tartása mellett a maga részé/ől csak azt kivánja biztosítani, hogy a nemzeti eszme és állami czélok minden iskolában kellő ápolásban részesüljenek, miért e tekintetben is hatályos biztosítékokat állit fel a nélkül, hogy ezek által akár a tanszabadságot, akár az iskolafentartók autonóm jogait sértené. Nem sértik e biztosítékok a tanszabadságot, mely nem lehet szabadalom arra, hogy az iskolákban a nemzetellenes irány kerekedjék felül, és nem sérti a felekezetek autonómiáját, mely mint átruházott jog, amúgy is csak oly terjede­lemben és annyiban állhat fenn, amennyiben a »salus rei publicae suprema lex esto« elvével ellentétbe nem jön. Mert amint a ministeri indokolás igen helyesen kifejti, az állami támogatás­nak, sőt az iskolafentartói jog és hivatás elismerésének elengedhetetlen feltételét az kell képezze, hogy minden iskola kifogástalanul hazafias állampolgári neve­lést adjon. E czél biztosítására a törvényjavaslat minden iskolától megkívánja, hogy a nemzeti eszmét ápolja, fentartsa és megerősítse és hogy az állam hivatalos nyelvét kellő eredmény nyel tanítsa. E rendelkezések által azonban nem kivánja a hazának nem magyar ajkú lakosait faji és nemzetiségi mivoltukból erőszakosan kivetkőztetni, egyedüli czélja lévén a magyar nemzeti kultúrát és magyar nyelvet meggyökereztetni s ez által a magyar nemzethez való tartozás érzetét a nem magyar ajkú állampolgárok lelkébe is becsepegtetni. »Az államnyelv általános ismeretének megszerzését pedig lehetővé óhajt­ván tehát tenni, ez által az érintkezésnek egy oly közös eszközét kivánja bizto­sítani, mely által a nemzeti egybeforradás lehetővé válik.« Ugyan e czélt szolgálja az 1879. évi XVIII, t.-cz. is, mely azonban e czélt megközelíteni sem volt képes, annál kevésbé érte el, mi kitűnik abból, hogy a magyar anyaország népességének 40°/o-a még ma, a törvény életbeléptének 28-ik esztendejében sem tud az állam nyelvén beszélni s az idegen ajkuaknak több mint 83°/o-a e nyelvet nem érti. Ennek oka alig található fel egyébben annál, hogy a nemzetiségek egyes töredékének idegenkedésével szemben, a törvény nem foglalt magában kellő garancziákat, minek sajnos következménye, hogy daczára az ezt követő 1893. évi XXVI. t.-cz. hasonló irányú intézkedéseinek, a nemzetiségi tannyelvű népiskolák között ma is 1447 van olyan, melyben a magyar nyelv már csak azért sem tanítható sikerrel, mert az iskoláknál alkalmazott tanítók java része is, vagy egyáltalán nem, vagy csak gyengén beszéli az állam nyelvét, melyet tehát tani­tani, ínég ha ezt akarná, sem képes. Szükséges tehát a magyar államnyelv sikeres oktatásának érdekében azon további garancziának is kimondása, hogy az államnyelv nemcsak a vallás- és közoktatásügyi minister által kijelölt óraszámban, de az általa megállapított tan-

Next

/
Thumbnails
Contents