Képviselőházi irományok, 1910. IX. kötet • 183-215. sz.

Irományszámok - 1906-186. Törvényjavaslat az ipari, gyári és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleet esetére való biztositásáról

206 186. szám. Igaz, hogy ezzel szemben viszont Németországban erős pártja van a tőkefedezeti rendszernek, sőt a hivatalos körök a leghatározottabban propagálják azt és az 1900. évi törvényrevizióban bizonyos mértékben érvényesült is ez az áramlat, a mennyiben oly kombinatív rendszert honosított meg, mely végeredményében egészen erre irányul. A tőkefedezeti rendszernek azzal az ideális előnyével szemben, hogy a tarifája állandó, a mi azonban, mint épen az osztrák példán látjuk, nem következett be a gyakorlatban és azzal a ténynyel szemben, hogy tudományos és biztosítás-technikai alapokon nyugszik, a mi tagadhatatlan, a felosztó-kirovó rendszer valóságban nélkülöz minden tudományos és biztosítás-technikai alapot. Ebből folyólag ellenzői egyik nagy hibájául róják fel, hogy nem biztosit kellőleg, mert az intézmény megszűntével megszűnnek a nem tőkésített járadékok és igy a munkások érdekei vannak veszélyeztetve. Innen van, hogy a német szakszövetkezetekórt a felelősséget ily esetekre maga a birodalom, illetőleg az állam vállalta el, hogy igy a járadékokra jogosult alkalmazottak érdekei minden eshetőség ellen biztosítva legyenek. Ez ott tényleg indokolt is, mert nincs kizárva, hogy egy-egy szövetkezetben tényleg annyira csökken a tagok száma, hogy azt fel kell oszlatni vagy ennek következtében oly magas járulékteherrel rovatnak meg a tagok, hogy azok nem bírván azt el, maguk kérik a feloszlatást. A törvényjavaslat által választott egységes országos szervezetnél ez azonban ki van zárra ós maguk az alsó-ausztriai balesetbiztosító intézet által a már emiitett ankét alkalmából meghallgatott szakértők is konstatálják, hogy a felosztó-kirovó rendszer ezzel a hátránynyal csak abban az alakulatban bír, mely az iparcsoportokat külön-külön önálló szervezetekbe csoportosítja, de elenyészik ez a hátrány akkor, mikor az összes ipari üzemek kölcsönös felelősségen alapuló szövetkezetbe egyesittetnek, sőt egyik legelőkelőbb franczia szakértő egészen határozottan azt mondja, »hogy az ország összes üzemeinek kölcsönösségen alapuló szövetkezése nemcsak elég biztosítékot nyújt a kártalanításokra, sőt a járulékfizetési rendszer ennél a szervezetnél ebből a szempontból egészen közömbös«. A törvényjavaslat szerinti szervezet pedig ezen az alapon nyugszik, tehát minden biztonsági követelménynek eleget tesz, e szervezet mellett a felosztó-kirovó rendszer teljesen nyújtja ezt a biztosítékot. Ugyanis ha egy-egy iparos tönkremegy, vagy egyébként megszűnik a szövetkezet tagja lenni, tehát járulékfizetők esnek el, az nem befolyásolja még magát a szövetkezetet, a járadékok tehát mindaddig folynak, a mig ipar van. A rendszer úgynevezett abszolút biztossága, a munkásoknak e rendszer mellett való tökéletes biztosítása tehát csak akadémikus jellegű megkülönböztetés, a melynek a gyakorlatban értéke nincs. Egy eset fordulhat elő csak, tudniillik a tagok csökkenésével növekedik az egyesek terhe, a mennyiben a biztositottak számának csökkenésével a fejenkénti járulók-teher gyorsabban emelkedik. Fejlődő iparnál azonban — ós ez Magyarország helyzete — ez az eshetőség is ki van zárva, mert ha meg is szűnnek üzemek, úgy sokkal nagyobb mindig az újonnan keletkezők száma, ebből folyólag pedig folyton növekvőben van a biztositottak száma is, vagyis reánk ez a hátrány sem vonatkozhatik. Ellenben az a másik hátrány, hogy ez a rendszer az arányos megterhelést az egyes évjáratok között lehetetlenné teszi és ennyiben a rendszer eszményileg igazságtalan, gyakorlatilag pedig az iparra nézve bizonyos hátránynyal