Képviselőházi irományok, 1910. XIV. kötet • 285-298., XLVII-LXVI. sz.

Irományszámok - 1901-298. Sorozata azon feliratok és kérvényeknek, melyek „az 1889. évi VI. törvényczikk 14. §-ának módositásáról, illetve a közös hadsereg és a honvédség ujonczlétszámának megállapításáról” szóló 199. sz. törvényjavaslat ellen, valamint „az 1903. évben kiállítandó ujonczok megajánlásáról és póttartalékosoknak a közös hadsereg és - haditengerészet békelétszámának kiegészítése végett kivételesen leendő igénybevételéről" szóló 200. sz. törvényjavaslat ellen a képviselőházhoz benyujtattak

232 298. szám. 44-ik melléklet a 298. számú irományhoz. 6.744. ikt. sz.: Magyarláposi választókerület népgyülése. Mélyen tisztelt Képviselőház! Mi a magyarláposi választókerület polg Úrnak 1903-ik esztendejében márczius hó 8-ik napján Magyarláposon népgyűlést tartottunk, s ezen állást foglaltunk a képviselőház asztalára letett katonai törvényjavaslatok ellen. Hazafias kötelességünknek tartottuk, hogy felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül tiltakozó szavunkat felemeljük azon ujabb merénylet ellen, a melylyel különben is már egészen kiszipolyozott nemzetünk, imádott hazánk polgárainak vállaira ujabb terheket akarnak rakni. Ez ujabb pénz- ós véráldozat elhordozására teljesen képtelenek vagyunk A keserűség pohara csordultig tele van. Vidékünk szegény. 10 évvel ezelőtat magas kormányhatalom e vidék egyetlen megélhetési eszközét is elvette a rójahidai vasüzem beszüntetésével. A múlt évben pedig a jó Isten bocsájtott árvizet vetéseinkre. Mindenünk megsemmisült. Most már az éhhalál kopogtat ajtóinkon. Esztendők hosszú sorára van szükség, hogy részben bár kárpótolva legyünk a múlt óv csapásáért. Jajkiáltásunktól visszhangzott az egész sajtó, — de az illetékes körök a legnagyobb cinismussal tértek napirendre a mi siralmaink felett. És miért ne, mikor csak negyvenezer emberről van szó ? Mint villámcsapás, úgj hatott a hír, hogy a helyett, hogy a magas kormány enyhítő balzsamcseppekkel közelednék a mi vérző sebeink sajgó fájdalmának enyhítésére, a nemzettől újabb pénz- és véráldozatot követel. Önmagunk iránti kötelességből tiltakozunk ez ellen. Jól tudjuk azonban, hogy erőtlen hangunk csak »kiáltó szó« lesz a pusztában, mert a fényes márványpaloták büszke lakói nem ismerik a kunyhók nyomorát. De azért mégis felemeljük szavunkat, hogy e nehéz borús időkben, ne legyen Magyarországnak egyetlen pontja se, honnan ne hangozzék a tiltakozás a hadi kormány szertelen követelései ellen. A katonai terhek alatt már is roskadozunk. A földmives a barázdában, az iparos a műhelyében, a kereskedő az üzletében és a többi egyaránt kora reggeltől késő estig azért izzad, hogy legyen meg a katonának a fényes gombja, egyenruhája. Es hogy legyen szuronya, melyet a békés polgár mellének szegezhet, ha ez királyért ós nem a császárért; ha a »Himnusz«-ért és nem a »Grott erhalte«-órt merészel lelkesedni. Mélyen tisztelt Képviselőház! Ne vegyék el utolsó fillérünket is, ne vigyék el katonának minden fiainkat! Ne dobják be a nemzet minden erejét annak a szörnyetegnek, a katonai Molochnak gyomrába. Maradjon tartaléknak is valami, — »mert rossz időket élünk; rossz csillagok járnak«, koldusok nem fogják az osztrák ármádia támadásaival szemben megvédelmezni a hazát. A Képviselőház, a midőn hazánk egén sötét vihar-felhő ül — a midőn hazánk Kánaán földjéről a nép vándorbotot vesz kezébe és idegenbe keres új hazát,— ne daczoljon a nemzeti akarat megnyilatkozásával, hanem, miként férfiúkhoz illik, seperjen el mindent, a mi útját állja a nemzet boldogulásának! Es a mi fő, mossa le már rólunk azt a gyalázatot, a mely minden igaz hazafinak arczába kergeti a vért, hogy a mi fiaink német nyelven vezényeltetnek és a kétfejű sasos fekete-