Képviselőházi irományok, 1910. XIV. kötet • 285-298., XLVII-LXVI. sz.

Irományszámok - 1901-298. Sorozata azon feliratok és kérvényeknek, melyek „az 1889. évi VI. törvényczikk 14. §-ának módositásáról, illetve a közös hadsereg és a honvédség ujonczlétszámának megállapításáról” szóló 199. sz. törvényjavaslat ellen, valamint „az 1903. évben kiállítandó ujonczok megajánlásáról és póttartalékosoknak a közös hadsereg és - haditengerészet békelétszámának kiegészítése végett kivételesen leendő igénybevételéről" szóló 200. sz. törvényjavaslat ellen a képviselőházhoz benyujtattak

158 298. szám. s a haza fentartóinak szájából kihúzza a betevő falatot, az emberi élet legminimálisabb föltételét. De miért is akarják a katonaság létszámát emelni; azon katonaság létszámát, mely nem a miénk, melyre ha rátekintünk, sír a szemünk, fáj a lelkünk. Talán bizony úgy gondolkoznak a jó urak, hogy ezzel ismét egj lánczszemet vernek kezünkre; sőt mi több, épp a mi költségünkön, a mi véres verejtékünkön. íme egy bárányról két bőrt lehúzni! Ez, a százados sorvasztó politika egj ujabb mestervágása leend. Nem! Egyetlen csepp vérrel, egyetlen fillérrel többet áldozni, többet odadobni ama mindent fölfaló rettenetes molochnak nem lehet, nem szabad!! Es itt kisért az udvartartás költségeinek fölemelése is. Vájjon, mélyen tisztelt Képviselőház, az egy van-e a milliókért, avagy a milliók vannak az egyért ? Mi az előbbit hiszszük s azt hirdetjük fennen mindenhol. Ha nyomorog a millió, ám hadd érezze meg azt az egy is; ha a szűken jutó falat keserű a nemzetnek, ám mért ne ízlelhetné meg azt más is ?! íme a szomszéd Románia királya, az általános szegénységre tekintettel, le tudott mondani fizetésének feléről s mi hasonlóan szegények és nyomorúságban sínylődök,mi még fölemeljük azt? Mély sebhelyek tátonganak e szegény nemzet sokat sanyargatott testén. Küzködik a földmíves; gondokkal terhes éjeket virraszt át az iparos ós kereskedő s ha rövid ideig pihenésre hajtja le fejét: rémes álmok, a jövő borzalmas képe riasztja fel szendergéséből; tengődik a tisztviselő; kiaszott sovány kezét nyújtja felénk a tanügy s vérben forgó szemekkel leskelődik az elégedetlenség, a zúgó tompa moraj megtestesítője: az alsó néposztály. Hát mindezt nem látnák, nem vennék észre a nemzet választott képviselői? A nép szegénységét, siralmas helyzetét elfeledték volna a márvány lépcsőzetes palotákban, a szemkápráztató fény és pompában? Elfeledték volna, midőn a szavazó polgárok kezét megfogva, sok szép ígéretet tettének? Es vájjon nem vennék tekintetbe a milliók szánalmas életét, a fölötte szédítő magasban lévő, tőle távol élő uralkodó családi tagok ? Rideg tekintettel, még ridegebb szívvel követelnék az ujabb, százezreket, hogy legyen még több pénzük, mit idegenben elköltsenek? Hihetetlen! Éppen azért, mivel hihetetlennek tartjuk ezt, mély tisztelettel járulunk a Képviselőházhoz: kérve, hallgassa meg a végsőig elcsigázott szegény nép kiáltó szavát; hallgassa meg a magyar nemzet keleti őrtálló katonáinak, a támogatásban soha nem részesített pusztuló székelyeknek hazaszeretet sugallta őszinte szavait, s utasítsa vissza e két törvényjavaslatot, mely ezernyi-ezer család dolgos kezét akarja elvonni s kiürült zsebeinknek utolsó fillérét is elvenni. »A kézdivásárhelyi függetlenségi és 48-as kör« 1903. január hó 4-én tartott évi rendes közgyűlése határozatából: Kézdivásárhely, 1903. január 22. Mély tisztelettel: Megyaszai Mihály s. k, Csutak László s. k,, gyűlés jegyzője, titkár. ylelnöh