Képviselőházi irományok, 1896. VII. kötet • 163-194., XLIII-LIII. sz.

Irományszámok - 1896-169. A képviselőház igazságügyi bizottságának jelentése "a bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről" szóló törvényjavaslat tárgyában

48 169. szám. Ámbár kétségtelen, hogy a közhivatalnokok és közfunctionariusoknak magánélete a közügygyel nincs mindig szoros kapcsolatban, mégis a bizottság az ezek ellen elkövetett rágalmazásokat s becsületsértéseket a magánéletet tárgyazó vonatkozásukban is az esküdtbíróság hatáskörébe utalja. Teszi ezt mindenekelőtt azért, mert a közhivatalnok s közfunctionarius magánélete az esetek többségében mégis oly szoros összefüggésben áll annak közhivatásával, hogy ezt amattól elválasztani teljesen lehetetlen; mert hiszen a közérdek nemcsak azt követeli, hogy a közhivatalnok s közfunctionarius hivatását becsületesen és lelkiismeretesen teljesítse, hanem azt is, hogy magánélete is teljesen szeplőtlen és igy ő a közbizalomra minden tekintetben méltó legyen. Ehhez járul, hogy a hatáskör szempontjából a magánéletre és közhivatásra vonatkozó rágalmazást s becsületsértést az érdemleges tárgyalás előtt elkülöníteni alig lehet. Pedig ezt az elkülönítést a hatáskör megállapítása végett már a vád alá helyezés stádiumában meg kellene tenni, a mi azután a további eljárásra nem ritkán zavarólag hathatna. Ugyanis a^ vádhatározat perjogi természeténél fogva nem kötheti meg az itelőbiróságot, a miből az következnék, hogy ha a vádtanács azt mondaná ki, hogy az állítás nem vonatkozik a sértett közhivatására, ezzel szemben az itélőbiróság ellenkező álláspontot foglalhatna el, a mi az ügy elhalasztására, esküdtbíróság elé való utalására, új tárgyalásra, szóval számtalan complicatióra vezetne. Ugyanezek a nehézségek merülnének fel akkor is, ha a bifurcatiót laicus elemre biznók; sőt az eljárás ez esetben még szövevényesebb lenne. Ehhez járul az, hogy a bifurcatió a judicaturát ingadozóvá és bizonytalanná tenné. A vádhatározat ellen ugyanis nincs felfolyamodásnak helye, következéskép azt, hogy az állítás mikor vonatkozik a sértett közhivatására s mikor irányul kizárólag annak magánéletére, a vádtanács véglegesen döntené el; tehát a judicatura egységesítésére a felső fokú bíróság nem folyhatván be, esetleg annyiféle joggyakorlat fejlődnék ki, a bifurcatió mellett, a hány törvényszék van. Végül figyelembe vette a bizottság azt is, hogy a nyomtatvány útján elkövetett támadásban gyakran van olyan rész, mely a közhivatalnokot stb. közhivatására vonatkozólag sérti, s van olyan is, a mely magánélete ellen irányul. Ily közlemények ezen kettős tartalma könnyen a törvény kijátszására vezethetne. A vádelv szerint ugyanis csak az a tett képezheti ítélet tárgyát, mely a vádban foglaltatik. Erre vonatkozólag a B. P. 566. §-ának 2. bekezdése előírja, hogy »Ezenfelül a vádló köteles idézni a nyomtatványnak ama részeit, melyekre vádját alapitja.« Ezt a rendelkezést egybevetve a 325. §. első bekezdésével, mely szerint: »A bíróság semmiség terhe alatt nem tehet ítélete tárgyává oly tettet, mely miatt a vádló vádat nem emelt«— egészen nyilvánvaló, hogy a bifurcatió elfogadása mellett, akár a vádtanács, akár a laicus elem döntsön is abban a kérdésben, hogy a rágalmazás vagy becsületsértés a sértett köz- vagy magánéletére vonatkozik-e, a hatáskör kérdésében a döntő szerep mégis a vádlónak jutna, mert ez a szerint szerkesztené vádiratát s a szerint választaná ki a közleményből a vád tárgyát, a mint kisebb vagy nagyobb bizalma volna az esküdtbiróságban; s előbbi esetben a magánéletet, utóbbiban pedig a közhivatást érintő részét incriminálná a közleményeknek. A bizottság által elfogadott szöveg mindezeket az inconvenientiákat elhárítja, s világos, határozott, minden kételyt kizáró rendelkezésével oly szabályt állit fel, mely egyaránt szem előtt tartja a közérdeket, és a sajtó nagy érdekeit, — másrészt teljesen biztos alapot nyújt a hatáskörnek előleges megállapítására.