Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása
870. szám. 83 törést idéznek elő, s melyek ennélfogva a tárgyat is módosítják, mindenesetre más eredményre vezet, mint ha kellő világítás mellett, kellő távolságban helyeztetik az egészséges szem elébe a tárgy. Már pedig amannak akkor van helye, ha a vádlottat, a vád tárgyát csak a pör irományaiból, a jegyző fogalmazásából vagy éppen csak ezen irományok, ezen fogalmazások előadói kivonatából ismeri az ítélőbiróság — a józanabb biztosabbnak mutatkozó alternatívának a szóbeliség felelvén meg.« Még számos nyilatkozatot lehetne idézni e kor történetéből, melyek élénk bizonyságot tehetnének ama buzgalomról, melylyel a közvetlenség elvét felkarolták. Magára a joggyakorlatra azonban sem ezeknek, sem az 1843. és 1844-iki javaslatoknak befolyásuk nem volt. Maradt minden a régiben. Az osztrák perrendtartás korszaka sem volt kedvező a közvetlenség elvének megvalósítására. Határozottan nem foglal állást az 1853-iki osztrák törvény egyik rendszer mellett sem. A gyakorlatban azonban mindinkább a vizsgálat vált az eljárás súlypontjává, és a végtárgyalás nem volt egyéb, mint egyszerű reproductiója a vizsgálatnak. Nemcsak hogy nem fejlődött a közvetlenség felé a gyakorlat, hanem mindinkább a vallomások felolvasása és elismertetése lett uralkodóvá. Hogy a magyar joggyakorlatnak az országbírói értekezlet által történt visszaállítása e téren haladást jelentett volna, azt senki sem állíthatja, mert hisz az Írásbeli per volt a fontos perek útja, és a sommás se volt egyéb, mint a vizsgálat reproductiója. Az 1872-iki javaslat ugyan a » végtárgyalás « és »vizsgálat« kifejezéseit használja és igy külsőleg nem ad kifejezést ama reformgondolatnak, hogy az egész eljárás súlypontja a főtárgyaláson van, mégis annak egyes rendelkezései, de főképen annak kevésbbé ismert indokolása* nem hagynak fenn kétséget arra nézve, hogy az elsőfokú főtárgyalást a közvetlenség követelményeinek kielégítésével kívánta szabályozni. , A gyakorlat kezdetben nem akarta e szabályokat a közvetlenség szellemében magyarázni. A vádlottnak és a tanuknak uj kihallgatását fölösleges idő- és munkapazarlásnak tekintették. Sok helyütt a vizsgálóbíró, sőt a kir. ügyészség képviselője adta elő az ügyet és a tanuk vallomásait egyszerűen hitelesítették. Többször előfordult, hogy a vizsgálóbíró vezette a végtárgyalás jegyzőkönyvét. Mindinkább kirívóbbá váltak a végtárgyalás hiányai, úgy, hogy legfelsőbb bíróságunk teljes erélyére és következetes gyakorlatára volt szükség, hogy törvényszékeink végtárgyalása mindinkább megfeleljen a közvetlenség valódi követelményeinek. A kir. Guria számos végtárgyalást semmisített meg azért, mert a megjelent feleket és tanukat a törvényszék ki nem hallgatta, vagy mert a jegyzőkönyveket a vizsgálóbíró vezette stb. A kir. Curia álláspontja kedvező támogatást nyert az igazságügyi kormány és a főügyészség buzgólkodásában, űgy f hogy a mai végtárgyalások, nagyon csekély kivétellel, a közvetlenség követelményeinek színvonalán állanak. És a mily nehezen tudott utat törni a közvetlenség elve, olyannyira elismeri ma már mindenki annak kimagasló hasznait. A tapasztalat bizonyítékai naponta fényesen derítik fel, hogy nemcsak a terhelt jogos érdekeinek érvényesülését biztosítja a közvetlenség, hanem az anyagi igazság kiderítésének is ez a leghatalmasabb eszköze. A javaslat igyekszik is a főtárgyalást akként szabályozni, hogy a közvetlenség minden lényeges követelménye teljesüljön. Gondoskodva van arról, hogy a főtárgyalás az ítélethozásra hivatott személyek folytonos jelenléte mellett menjen végbe, hogy a főtárgyalás fölösleges félbeszakításai meg ne zavarják * »A törvényjavaslat elfogadván a szóbeli, közvetlen és nyilvános végtárgyalás rendszerét, elfogadta egyszersmind ennek követelményeit is, a végtárgyalás a törvényjavaslat szerint nemcsak ünnepélyesebb befejezése az eljárásnak, hanem az egész eljárás valódi súlypontja is.« 11*
