Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása

870. szám. 129 eme rendszer a másiknál. Míg a javaslat rendszere szerint a tettben előforduló minden változás, mely a vád felfogásánál szigorúbb, illetőleg uj megítélést von maga után, a feleknek tudomására hozandó, és ezeknek módjuk van védelmükről gondoskodni, addig a másik rendszer szerint a vádlott elítélhető oly uj tett miatt vagy egyazon tett oly minősítésében, miről sem a vádiratban, sem a főtárgyaláson említés sem volt téve. A tettazonosság problémájának szempontjából tehát a javaslat rendszere nem áll hátrább a másik rendszernél, sőt mivel a védelem joga mindig érvényesíthető a vádlott terhére bíróilag felismert helyzettel szemben, e rendszer, tekintettel arra, hogy a védelem irányát és tartalmát nem a büntetés mennyiségének ingadozó tétélei, hanem a büntetésnek alapját tevő minősítés kérdése szabják meg, még hatályosabb a másiknál. A főérv tehát, mit a javaslat rendszere ellen szoktak felhozni, abban összpontosul, hogy a bíróság figyelmeztetése vádlóvá teszi a birót, mi a vádrendszeren alapuló perrend keretébe nem illik. Kétségtelen, hogy a tiszta vádrendszer szigorú követelményének e rendszer nem felel meg. Tételes jogban azonban csak addig szabad a magában a helyes elv következményeit is levonni, a meddig azok az igazságszolgáltatás életbevágó érdekeit nem veszélyeztetik. Ezért nincs oly tételes jog, mely az eszményi tiszta vádeljárást a legvégsőbb követ kezetességgel megvalósította volna. Az ausztriai perrendtartás, mely bár a vádelv követelményeit a legnagyobb terjedelemben törekedett megvalósítani, még sem tartotta merényletnek rendszere ellen azt, hogy a bírónak kötelességévé teszi a felek figyelmeztetését a vádnál szigorúbb jogi felfogására, sőt okulva az 1850-iki perrend tapasztalatain, a vádrendszar corollariumaként ajánlott ama tételt, mely a birót a vádlott büntetési tételének maximumához köti, elfogadhatatlannak tartotta, sőt nagyobb kárt látott a hatáskörök oly összezavarodásában, mely a vádlót teszi bíróvá, mintha a védelem jogának érvényesíthetése érdekében a biró figyelmezteti a feleket a szigorúbb felfogásra. Átgondolva e két rendszernek érintett hasznait és kárait, a jelen munkálat nem csatlakoahatott az 1882-iki tervezet álláspontjához, melynek káros következményeitől a legilletékesebb hazai jogászkörök visszariadtak, sőt melyhez — mint a curia legújabb judicaturája tanúsítja — legfőbb bíróságunk sem ragaszkodik már következetesen. Lehet, hogy a javazlat megoldás-módja a vádrendszer merev követelményeinek nem felel meg egészen, de mivel teljesen biztosítja a védelem jogát és megmenti a vádló és a biró jogi meggyőződését, mindeneire jobb annál a rendszernél, mely a hatáskörök összezávarásának legveszedelmesebb lejtőjére lép, midőn a vádlót teszi biróvá és mind a vád, mind az ítélet szabadságát lerontja. 3. Felmentő ítélet. (326. §.) A javaslat taxatíve négy pontban sorolja fel amaz eseteket, midőn felmentő ítélet hozandó. Ez eseteken kívül az ítélet soha sem szólhat felmentésre. Az első pont az, ha a vád tárgyául szolgáló tett a büntetőtörvények szerint nem bűncselekmény. Az eddig kifejtettek után nem szenved kétséget, hogy a vád tárgyául szolgáló concret tsttről és nem a minősítésről van szó. A tettet jogi szempontból szabadon ítéli meg a biró s ha úgy találja, hogy a tett sem nem bűntett, sem vétség, sem kihágás: akkor a vádlottat felmenti. E rendelkezésből világosan következik, hogy a bírónak oly esetben, midőn egyazon tett miatt a vádtól eltérő minősítés czímén ítéli el a vádlottat, nem szabad azt kimondani, hogy a vádlottat a vád minősítése, pl. lopás alól felmenti, de sikkasztásban bűnösnek mondja ki. Nem a minősítésről, hanem a vád alapjául szolgáló tettről ítél a biró, következéskép, ha a tett a bűntetörvények szerint, bár a vádtói eltérő minősítés czímén büntetendő, annak semmi értelme sem volna, ha egyazon tett miatt részben felmentenék, részben elítélnék a vádlottat. A 326. §. első pontjának rendelkezéséből következik, hogy akkor is felmentésre szól az ítélet formulája, ha a vádlott külföldön elkövetett, de a hazai törvények szerint nem bünÉÉPVH. IROMÁNY. 1892 — 97. XXVIII. KÖTBT. 17