Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása
124 870. szám. felet vagy a bűncselekmény tárgyát helytelenül jelölte meg. Az sem szünteti meg a tettazonosságot, ha kitűnik, hogy az elkövetés módja más volt, pl. az ölés mérgezéssel és nem vizbefulasztással történt. Egyazon tettnek legkülömbözö'bb minősítése, mint pusztán jogi eltérés, soha sem szünteti meg a tett azonosságát. Hasonlóképen az, ha a biró tettesnek látja azt, a kit a vád felbujtónak vagy segédnek minősített, nem szünteti meg a tett azonosságát. A mennyire kötelessége tehát a bírónak gonddal őrködni a fölött, hogy a vádban nem érintett uj tett tárgyában ítéljen, épp oly elhibázott eljárás volna, ha a tett jelentéktelen változásaiban a tettazonosság megszűntét látná. b) A javaslat egyazon okokból, melyek a birót a vád tárgyának alapjául szolgáló tett keretére szorítják; a további helyes következtetéseket is levonta. Ha ugyanis az az oka a tettazonosság követelményének, hogy a vádlott védelem nélkül ne legyen elítélhető oly tett miatt, mely nem volt a vád tárgya, akkor komoly kötelesség fontolóra venni: vájjon az ítélethozásnál, a tettazonosság követelményének épségben tartása mellett is, nem szenvedhet-e érzékeny sérelmet a vádlott védelmi érdeke ? Ha a vádlottat a biróság szándékos emberölésben mondhatja ki bűnösnek ama tett miatt, melyben a vád csak halált okozó testi sértést látott, és más, mint a halált okozó testi sértés ellenében a vádlott nem is védekezett: úgy kétségtelenül súlyos csorba van a védelmi jogkörön ejtve, pedig a tett, a vádlottnak bizonyos térben és időben meghatározott magatartása, nem lett mássá. A bíróságnak a tettazonosságra való szorítása tehát semmi esetre sem óvja meg a vádlott védelmi érdekeit. A kérdés már most az: miként lehetséges a vádnak az ítélethez való viszonyában a vádlott védelmi jogának követelményeit úgy kielégíteni, hogy ez által az igazságszolgáltatás általános érdekei se szenvedjenek csorbát? c) Vannak és pedig kiváló tekintélyek, kik a vádelv elengedhetlen követelményének megsértése nélkül e kérdést csak úgy tartják megoldhatónak, ha a vádlott a vádló által inditványozottnál súlyosabb büntetéssel nem sújtható. Ez elvet tette magáévá az 1882-ki tervezet is (472. §,): »súlyosabb büntetés azonban, mint a mely a kir. ügyész által a főtárgyaláson indítvány oztatott, még az esetben sem állapítható meg: ha a cselekményre, melyben vádlott bűnösnek ítéltetett, a büntető törvényekben súlyosabb büntetés lenne rendelve«. E kérdéssel az 1882-ki magyar jogászgyülés is behatóan foglalkozott és a vita eredménye az volt, hogy a nagy többség a tervezetben kifejezésre jutott elvi álláspontot elfogadhatónak uem találta. A szaktanácskozmány, mely a tervezet alapelveinek megvitatására egybe volt híva, csaknem egyhangúlag mondta ki, hogy az alkotandó bűnvádi perrendtartásban a 472. §. elve ne érvényesüljön. A curia judicaturája azonban ez elvet felkarolta. Számos ítéletben mondta ki a curia, hogy ámbár a vádlott súlyosabb büntetést érdemelne, de mivel a kir. ügyész által indítványozott büntetésen túl a biróság nem mehet, ennél súlyosabb büntetés nem volt kiszabható. E felfogás hívei abból indulnak ki, hogy a vádlottra nézve nem a minősítés, hanem a büntetés mennyisége bir gyakorlati értékkel. A vádrendszer múlhatatlanul követeli, hogy a vád részéről kívánt büntetés maximumát is ismerje a vádlott. A minősítés inkább theoreticus érdekű, a vádlottra nézve a fő az, hogy tiszta és a büntetés tekintetében a biró által nem fokozható büntetési tétellel állhasson szemben, miután csak így lehet teljes védelemről szó. Eme felfogás támogatásául még arra is szoktak hivatkozni, hogy rendszerök szerint a tettazonoság bonyolult kérdése csekélyebb kárral jár, mert többé nem kell a birónak az azonosság vagy a tett megváltozásának gyakran subtilis árnyalatai fölött tépelődni, hanem az indítványozott büntetés nemének és mennyiségének korlátai között szabadon teszi ítéletének tárgyává a tettet.
