Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 401 Az eltérések körülbelül négy rendszerre vezethetők vissza. Az első rendszer szerint a tanút az előkészítő eljárásban esketik meg és a főtárgyaláson csak figyelmeztetik letett esküjére. A második rendszer szerint a tanú mind az előkészítő eljárásban, mind a főtárgyaláson esküt tesz. A harmadik rendszer szerint a tanú a főtárgyaláson esküszik és csak kivételesen tesz esküt az előkészítő eljárásban. A negyedik rendszer szerint végre a tanú az előkészítő eljárásban soha sem eskethető meg. Az első rendszer volt érvényben Poroszországban (1849-iki rendelet, az 1867-iki porosz büntető perrendtartás 131. és 229. §-ai) és Ausztriában (1853-iki perrendtartás 131. §.)• E rendszert a javaslat, daczára hogy a legújabb német javaslat is (»Die Beeidigung erfolgt bei der ersten gerichtliohen Vernehmung der Zeugen . . .«) ezt karolta fel: nem fogadhatja el, mert a szóbeliség és közvetlenség követelményeinek nem felel meg, ha oly fontos mozzanatot, minő a tanú eskükivétele, a főtárgyalás, az ügy fölött döntő biróság elől elvon. A per mai tagolata mellett, midőn oly éles határvonal választja el az előzetes eljárást a főtárgyalástól, midőn a bizonyító eljárás súlypontja a főtárgyalásra van helyezve: akkor a tanúvallomás igazságának egyik hathatósabb külső garantiája. az eskütétel a nyilvános tárgyaláson és nem a legtöbb esetben még az ügyfélnyilvánosság elől is elzárt előzetes eljárásban van helyén. Azután alig tagadható, hogy a főtárgyalás ünnepiessége, a biróság, a közvádló, védő, vádlott, hallgatóság jelenléte nagyobb befolyást képes a tanura gyakorolni, mint a zárt falak közt teljesített vizsgálat. De árnyékoldala még e rendszernek az is, hogy oly tanú is megesketendő, a kinek migesketése a bizonyító eljárás későbbi fejleményei szerint teljesen fölöslegesnek bizonyult, sőt megtörténhetik, hogy egyenesen btíntárs volt. És végre nem lehet elzárkózni ama tapasztalati adat elől sem, hogy az eskü alatt letett vallomást a tanuk legtöbbször álszégyenből nem igazítják helyre. A második rendszert az angol és franczia perjog (Code d'instruction critn. art. 75. és 317.) képviselik. Ezek szerint a tanút többször, t. i, mind az előkészítő eljárásbau, mind a főtárgyaláson megesketik. Ugyanezen rendszert követték az 1848-iki bajor (157., 358. §§.), az 1849-iki wiirttembergi (123. §.), az 1848-iki hessen-darmstadti (140. §.), az 1849-iki nassaui (138. §.), az 1849-iki hannoveri perrendtartások (91. §.) és régi hazai gyakorlatunk, mely szerint a tanuknak vizsgálati megesketését követte azoknak törvényszéki eskütétele (hitelesítése), melynél azonban a bűntelen visszavonásnak mindig helye volt, mit az 1843-iki javaslat (243.) is fentartott. E rendszerhez szintén nem csatlakozhatott a javaslat, mert semmi sem alkalmasabb az eskü köznapiassá tételére, mintha a nép azt látja, hogy az esküt a birák könnyen veszik s alig néhány hét elmulta után egyazon ügyben a tanút ismét megesketik. Az eskü, ilyszeríí használat mellett elveszti azt a bűvkört, mely külömben körülveszi. És nem szabad szem elől téveszteni, hogy a többszörös eskütétel a tanuuak lelkiismereti tépelödést okozhat, sőt magának az igazságnak kiderítésére is káros. A leglelkiismeretesebb tanú jöhet abba a helyzetbe, hogy kénytelen lett vallomásáu változtatni, vagy ahhoz valamit hozzáadni. Az az ellentét, mely a tanú vallomásai között igy előfordulhat, bizonyos lehangoló aggodalmaskodás érzetét szüli, mit a felek könnyen oly színben tüntethetnek fel, hogy a tanú tépelőrlésének és ingadozásának oka vallomásának hamisságában rejlik. A legkellemetlenebb helyzetbe kerülhet a tanú, miként ezt egyébiránt a frauczia gyakorlat KÉPVH. IROMÁNY. 1892 — 97. XXVII. KÖTBT. 51