Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 385 sősége és az önfentartás nagy érdekei parancsolólag követelik, hogy tiszteletben legyenek tartva még akkor is, ha az igazság kikutatásáról van szó. Csak az inquisitió nem törődött e szent érdekekkel; közvetlen ezéljának szolgálatába hajtani a legbensőbb családi köteléket és bizalmi viszonyt, az igazságszolgáltatás érdekében teljesített nemes hivatásnak tartotta. Ezen kívül mindenkor a legújabb törvényhozásig aggódó gondoskodás tárgya volt azoknak a viszonyoknak mérlegelése, melyek között éppen az állam által ápolt erkölcsi érdekek szempontjából szükséges felmenteni a tanút a tanúságtétel kötelessége alól. A javaslat a már említett két eseten fölül még három irányban ismeri el a tanumentesség jogosultságát. Egyiket a család köteléke, másikat bizonyos bizalmi állások természete, a harmadikat pedig az a nagy elv szabja meg, hogy senki sem köteles magának ártani. Egyúttal figyelembe véve azt, hogy ez érdekkörökben tett vallomások akár a terhelt ellen, akár javára voltak téve, bizonyos elfogultság nélkül alij történnek, a hamis tanuzás megelőzése czéljából ezeket akkor sem kell esküvel megerősíteni, ha az illetők vallani hajlandók. Lássuk mindegyiket közelebbről. 1. Családi kötelék. Természetes alapon nyugszik e mentesség, mart az ember bel világának legszentebb érzelmeivel számol le, midőn nem kényszeríti a legbensőbb kötelékben állókat arra, hogy egymást a büntető biró kezébe adják. Nem lesz talán fölösleges akkor, midőn a javaslat kellő határig igyekszik a családiasság követelményeit a tanukötelesség általános szabályával szemben érvényesíteni, röviden szemügyre venni a régi és ujabb jogoknak e kérdésben elfoglalt és éppen nem egyező álláspontját. A római jog a »Parentes et liberi invicem adversus se nec volentes ad testimonium admittendi sunt« (1. 6. Cod. de testib. 4. 20.) és a »Testis idoneus páter filio aut filius patri, non est« (I. 9. D. de test. 22. 5.) tételeivel a szülő és gyermekei közötti viszonyt oly sérthetetlennek ismerte el, hogy még az önként felajánlott tanuságtételt is visszautasította. Más közeli hozzátartozókra nézve kimondotta, hogy akaratuk ellenére tanuságtételre nem kényszeríthetők. A fő forráshelyeket, melyekben a mentesség e szabályai (»ne invito denuncietur«, »ne testimonium dicere cogentur«) a »Lex Júlia publicorum judiciorum«-ra és ennek analógiájára vezethetők vissza, a L. 4. és 5. D. XXII. 5. de test. rendelkezéseiben találjuk. A vádlott házastársa és jegyese itt nincs ugyan felemlítve — de a törvénymagyarázat segítségével ezek te a mentesség élvezetében voltak. Az oldalrokonokat a római jog nem zárja ki, hanem velük szemben csak a gyanúnak ad kifejezést »quia rei verae testimonium necessitudo personarum plerumque corrumpit« (Paulus sentent. I. 5. tit. 15. §. 3.). Általában mind a római, mind a canoni jogot e kérdésben a legelsőrangú jogtörténészek, mint Greib, Siegen, Zumpt, Zachariá' akként jellemzik, hogy szerintök csakis a fel- és lemenő rokonok nem tanúskodhattak, a többi rokonok gyanús tanukként szerepeltek. A német közönséges jog nagy liberalitást tanúsított a mentesség okainak felállításában. A gyakorlat azonban mindinkább ellenkező irányban fejlődött, minek főoka amaz, alapjában téves és jogforrásokkal nem igazolható tétel »si veritas aliter haberi nequitt meggyökerezése volt. A felmenők és lemenők tanumentességének megszüntetését egyébiránt a spanyol iuquisitiónak tulajdonítják. Bárhonnan történt is ez irányban a kezdeményezés, az bizonyos, hogy a spanyol inquisitió szabályának követelését mindenütt az igazság kikutatása érdekében állónak tartották. A régi franczia jog, ha kezdetben a római jog hagyományain indult is, mindinkább megszorította mentességnek a családi köteléken nyugvó körét és végre a kihallgatást kivétel nélkül megengedvén, a biróra bizta a rokon tanú vallomásának mérlegelését. Az 1791-iki törvényhozás és utána a brumaire IV. 4. törvény megtiltották a legközelebbi hozzátartozók kihallKÉPVH. IROMÁNY. 1892 — 97. XXVII. KÖTET. 49