Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 373 Régibb gyakorlatunk mindazáltal a törvényes bizonyítás elmélete szabályainak megfeleló'leg, teljes bizonyítékul a bűntársak vallomását csak ritka esetben vette. Arra nézve azonban egyértelműség uralkodott, hogy a bűntárs vallomása figyelembe vehető, mert ez a teljesen képtelen tanuk közé nem tartozott. Hazai gyakorlatunk csak ujabb tápot nyerve az osztrák büntető perrendtartás törvényes bizonyítási szabályaiban, még a bizonyítékok szabad mérlegelésének mai rendszere mellett is csak nehezen tud kibontakozni a törvényes bizonyítás tanának kötelékeiből, és a tanubizonyítás területén a teljes és félbizonyíték szelleme még folyton kísért. Még a legközelebbi években is napirenden volt a »bizonyítékok elégtelenségéből* váló felmentés, mely alatt igen sokszor az egy »tanu vallomásá«-nak félbizonyítékát értették. Mindinkább kezd az uj rendszer meghonosulni. És minél szélesebb kört nyer a perrend keretében a szóbeliség és közvetlenség, annál inkább fog gyökeret verni a bizonyítékok szabad mérlegelése, mert alig tagadható, hogy az Írásbeliség mindig elősegíti a formális bizonyítás szabályainak uralmát. Dicséretére legyen mondva legfőbb bíróságunk ujabb judicaturájának, hogy a felebbezésnek a fennálló Írásbeli rendszere mellett is határozottan érvényesíti a tanubizonyítás tekintetében a modern bizonyítás elveit és birói meggyőződését nem köti a tanuk számához. A javaslat hűen a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszeréhez, a tanubizonyítás eredményének mérlegelésébe nem bocsátkozik, de azért nem zárkózott el oly intézkedések elől, melyeket jogosult köz- és magánérdekek a tanubizonyítás tekintetében követelnek. A javaslat szoros értelemben vett »a priori« kizáró okokat nem ismer ugyan, mégis az eskürebocsátás kérdését szabályozó intézkedések, melyek szerint taxatíve vannak felsorolva azok a viszonyok, melyek között a tanú esküre nem bocsátható, némileg a régibb »gyanus« és nem »gyanus« tanuféle felosztásra emlékeztetnek, lényegükben azonban e felosztással nem azonosíthatók, mert a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere mellett az esküre nem bocsátott tanú vallomása nem veszti el oly mértékben jelentőségét, mint a törvényes bizonyítás rendszere mellett. I. A tanuk idézése és a tanuzás kötelessége. (192—203. §§.) a) A tanmás kötelessége (192. §.). Az angol law of evidence szerint minden tanuként idézett személy, legyen az közhivatalnok vagy magános, a biró előtt megjelenni és vallomást tenni köteles (11. és 12. Vict. 42. fej. 16. sz. és 43. fej. 7. sz.). Ezt a rendelkezést az angol büntető törvényjavaslatok lényeges módosítás nélkül felvették (1878. évi tvjlat 324—327. szsz., 1879. évi tvjlat 447—452. szsz., 1880. évi tvjlat 167 — 175., 240. szsz., 1883. évi tvjlat 22—27. szsz.) A franczia és a belga code d'instruction criminelle 80. czikke ugyanezt az álláspontot foglalja el, melyet a franczia és a belga bűnvádi perrendtartásról szóló ujabb törvényjavaslatok egyike sem talált elhagyandónak (Le Royer tvjlata 55. ez., Dauphin tvjlata 64. ez., Devés tvjlata 70. ez., Groblet tvjlata 70. ez., Bovier-Lapierre tvjlata 69. ez., Demőle tvjlata 70. ez.; a belga tvjlat I. k., II. czím, IV. fej. 100. ez.). A tanúságtétel iránti általános kötelességet kimondja az 1831. évi genfi (canton) bűnvádi perrendtartása is (130. ez.); s ugyanakként rendelkeznek az 1887. évi norvég (171. §.), a németalföldi (157. ez.) és a svájezi szövetségi (77. ez.) bűnvádi perrendtartások is. Az olasz codice di procedúra penale 162. czikke szerint a biró idézésére külömbség nélkül mindenki megjelenni és tanúvallomást tenni köteles.