Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 345 hogy a büntetendő cselekményből származó tárgyakon kívül lefoglalható minden más tárgy is, mely vonatkozásban áll a bűncselekménynyel. A javaslat a lefoglalás fogalmi meghatározásába nem bocsátkozik. A 169. §-ban általában használja a lefoglalás kifejezést és éppen nem kívánja azt, hogy a tárgyak őrizet alá vételét mindig bizonyos formális lefoglaló eljárás előzze meg. Ki akarja kerülni ama viszásságot, hogy a bűncselekmény színhelyén talált uratlan pisztoly, kés, vagy minden értéknélküli, de az eljárás szempontjából releváns ruhafoszlányok birtokba vételét a lefoglalás formális és rendszerint csakis bíró által teljesíthető ténye előzze meg. Ezért szükségesnek tartotta a javaslat meghatározni, hogy mely esetben kell (169. §. 2. bek.) a tárgyak őrizet alá vételét formális lefoglalásnak megelőzni és e rendelkezésekkel kifejezi, hogy egyéb esetekben nem szükséges a lefoglalást irott határozatban elrendelni stb., hanem elég, ha az őrizet alá vett tárgyak egyszerűen jegyzőkönyvbe vannak véve. A kérdés csak az, helyesen van-e megvonva a formális lefoglalás és az egyszerű lefoglalás közötti határvonal. A német perrendtartás a lefoglaló eljárást csak az esetre tartja szükségesnek, ha valaki a birlalatában levő tárgyakat önként ki nem adja (94. §. 2. bek.). A német perrendtartásnak eme megkülömböztetése csaknem egyhangú elítélésben részesül. Eltekintve attól, hogy a »Beschlagnahme« kifejezéshez majd az elrendelés, majd a foganatosítás fogalma van fűzve és így annak értelme határozatlan és homályos, még azért sem utánozható a német perrendtartás, mert a lefoglaló eljárás szükségességére nézve nem lehet irányadó az, hogy önkéntesen adja-e át valaki a tárgyakat vagy erőszakkal kell-e tőle elvenni. A letartóztatás és vizsgálati fogság jellege sem változik a szerint, hogy valaki a felhívásra azonnal követi-e a hatósági közeget, vagy karhatalmat kell ellene alkalmazni. A lefoglalás iránti eljárás szükségessége azon fordul meg, hogy az őrizet alá vétellel a hatóság mások magánjogának körébe vág-e vagy nem. A lefoglalás alakiságait éppen azért irják elő a perrendtartások, hogy kellő biztosítékokkal legyen körülvéve a tulajdon, birtok, birlalat. Ily ratio mellett tehát teljesen igazolva van, ha az uratlan, senki által nem igényelt tárgyak birtokba vehetők a nélkül, hogy formális lefoglaló eljárás előzze meg az őrizet alá vételt. Ha azonban a lefoglalandó tárgy valakinek birtokában vagy birlalatában van, akkor magánjogok forogván koczkán, szükséges a formális lefoglaló eljárás. A javaslat tehát a nélkül, hogy nehézkessé tenné az eljárást, nagyobb védelemben részesíti a magánjogokat, mint a német perrendtartás. A 3-ik bekezdés rendelkezését a katonai titok megőrzésének s a katonai szolgálat akadálytalan teljesítésének állami érdeke igazolja. 2. A 170. §. első bekezdésében jut kifejezésre a lefoglalás iránti jog alapjául szolgáló editionalis kötelesség. Valamint az igazságszolgáltatás érdeke nem nélkülözheti a tanuzás kötelességét, éppúgy nélkülözhetetlen az, hogy a polgárok az igazságszolgáltatás rendelkezésére bocsássák a fentebb megjelölt tárgyakat. Ezért eme kötelesség teljesítésének megszegőjét egyazon büntessél sújtja a javaslat, mint azt, a ki tanukötelességének nem felel meg, következéskép a tanukötelesség alól mentes személyeket is kiveszi a büntető kényszer alkalmazása alól. Hogy a terheltet sem lehet büntetéssel kényszeríteni arra, hogy a szóban levő tárgyakat kiadja, az logikai következménye a javaslat ama rendszerének, hogy a terhelt maga ellen nem köteles vallani és egyáltalában semmi bizonyítékot sem szolgáltatni. A büntetés kényszerítő eszközeinek mellőzése nem jelenti azt, hogy a terheltnél vagy a tanuzás alól mentes személyeknél a házkutatás kényszerítő eszközét sem lenne szabad igénybe venni. A kiváltság csak az engedetlenség miatti büntetés mellőzésére szorítkozik. Általában a 170. §. első és második bekezdésében említett kényszerítő eszköz csak akkor alkalmazható, ha a hatósági közegnek lehetőleg biztos adata van arra, hogy a keresett tárgy az illetőnek birtokában vagy őrizetében KÉPVH. IROMÁNY. 1892 — 97. XXVII. KÖTET 4i