Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

34U 870. szám. bűnvádi perrend elérni, hogy a tárgyak akár a mentő', akár a terhelő bizonyítás czéljára megmásítatlanul, vagy a mennyiben a tárgyak elkobzandók, a végrehajtás eme czéljára, a hatóság kezénél legyenek. Ez álláspont következménye az, hogy pl. a bizonyító eljárás czéljából lefoglalt tárgy fölött a tulajdonos szabadon tehet oly rendelkezéseket, melyek a bűnvádi eljárásra illetékes bíróságnak vagy hatóságnak a lefoglalás által biztosított rendelkező jogkörét sértetlenül hagyják. Mi sem akadályozza tehát a tulajdonost abban, hogy az illető tárgyat, melyet —• ha csak elkobzás és megsemmisítés alá nem esik — az eljárás befejezte utáa külömben is visszakap, a lefoglalás alatt eladja stb. A bűnvádi eljárásban nélkülözhetetlen eme lefoglalás iránti jognak megfelel ama kötelezettség, hogy azokat, a tárgyakat, melyek a bűntettből származnak vagy egyéb bizonyítékul szolgálhatnak/a lefoglalásra hatáskörrel biró hatósági közegnek ki kell adni. A római jog a vádelvhez hiven ama szabályt állította fel, hogy a vádlott nem kényszeríthető az ellene szolgáló okiratok kiadására. Qui accusare volunt — mondja a római jogforrás (L. 4. Cod. II. 1. de edendo) probationes habere debent, cum neque juris neque aequitatis ratio permittat, ut alienorum instrumentorum inspiciendorum potestos fieri debeat. (Hasonló felfogásról tesz tanúságot a L. 2. §. 2. Dig. XLIX. 14. de jure fisci is.) A későbbi nyomoeóper természetesen szakított e felfogással, mert logikai rendjébe, mely a terheltet vallomástételre erőszakkal kényszerítette, az illik bele, hogy a bizonyítékul szolgáló tárgyak kiadására is kényszeríthetik a terheltet. A középkori jogokban a canoni jognak néhány külön rendelkezése (ilyen pl. a Clem. I. §. 1. de usuris V. b.) szolgált eme felfogás támogatására. Mindezzel azonban még nem volt megállapítva más harmadik személynek editionalis kötelezettsége. De nem volt nehéz erre is jogalapot találni. A tanuzás általános kötelességének hasonszertísége szolgált ama tétel igazolására, hogy mindenki köteles a bűnvádi hatóság rendelkezésére bocsátani azokat a tárgyakat, melyek adott esetben bizonyítékul szolgálhatnak. Mennyi visszaélést követett el az inquisitio e hatalomkörrel, hányszor sértették meg a családi szentély jogát és állították pellengérre a legkényesebb titkokat: ezt mindenki tudja, ki előtt nem ismeretlen az inquisitorius per módszere. A lefoglalásnak legszélesebb és csaknem minden korláttól ment jogkörével ruházta fel a framzia t>code d'insíruction árminalle* is a vizsgálóbírót, sőt tettenkapás esetében az államügyészt. A lefoglalás joga e törvény 35., 37. és 89. czikkeinek rendelkezésein nyugszik. A 35. 37. czikkek a tettenkapág esetében az ügyész által teljesített vizsgálatuál szükséges lefoglalásról szólnak. A lefoglalás tárgya lehet mindaz, mi az igazság felderítésére alkalmas (»qui pourra servir á la manifestation de la vérité«). Az e szakaszban foglalt rendelkezések hatályát a 89. ez. a vizsgálóbíró által teljesített lefoglalásra is kiterjeszti. E rendelkezések szerint tehát minden tárgy, a mi akár mentő, akár terhelő bizonyítékul szolgálhat, lefoglalható, és mindenki, még a terhelt is köteles e tárgyakat kiadni. A levelek lefoglalásáról külön nem intézkedik a code, de a gyakorlatban mindig elismerték, hogy a postára feladott levelek is a »papier« fogalmi körébe vonhatók. A lefoglalás alaki szabályai a »flagrant delit* és más esetekben teljesített lefoglalásnál közösek. Első szabály az (35. ez.), hogy jegyzőkönyvet kell felvenni, második, hogy a terhelt jelen legyen a foglalásnál, és a harmadik, hogy mindent el kell a lefoglalást teljesítő közegnek követni, hogy a lefoglalt tárgy azonosságának felismerése biztosítva legyen. A franczia javaslatok a »code d'instruction criminelle«-nek a lefoglalásra vonatkozó rendelkezéseit iparkodtak kiegészíteni.