Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

336 •870. szám. Francziaországban, úgy Németországban, hol a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere nem elszigetelten, hanem rendszerint más kérdésekkel, mint például a perorvoslat és az esküdtszék intézménye kérdéseivel kapcsolatosai) került tudományos szempot alá, sokat vitatkoztak a fölött is, hogy a törvénytudó biróság rendszerével összeegyeztethető-e a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere. A vitát és annak fejleményeit, a Fualdes, La Ronciére, Lafarge esetek alkalmából keletkezett irodalmat e helyütt nem követhetjük. Minthogy azonban a jelen javaslat is a bizonyítékok szabad mérlegelését fogadta el rendszeréül: kifejezést kell adni annak, hogy a nagy vitában résztvettek közöl azok nézete volt a javaslatra nézve irányadó, kik nemcsak az esküdtszékkel vélik összeegyeztethetó'nek a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerét. Ha jogos alapon nyugszik e rendszer, akkor teljesen közömbös, hogy törvénytudó vagy esküdtbíróság ítél-e a tény fölött. A jogi bizonyosságra vezető módszer nem lehet más az esküdteknél és más a törvénytudó bíráknál. A törvénytudó bírónak a ténykérdés megítélésében egyazon feladata van, mint az esküdteknek. A valóság eriteriuma nem lehet más az esküdtnél és más a törvénytudó bírónál. Sem az egyiknek, sem a másiknak nem szabad ötletszerííleg, szeszélyesen, sejtelem vagy önkény Szerint ítélni. Nincs újabbkorú iró, nincs törvényhozó, ki másként gondolná a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerét, mint hogy a biró, legyen az törvénytudó vagy esküdt, a rendszeres gondolkodás logicai szabályaihoz' és tapasztalati adatokból merített általános érvényű tételekhez van kötve. Van-e tehát alapja annak, hogy a bizonyítékok szabad mérlegelése csak az esküdtszék kiváltsága?. A modern törvényhozók ritka egyértelműséggel tagadják meg e kiváltságot az esküdtektől és megosztják e jogot a törvénytudó bírósággal. Nem lehet tehát egy pillanatig sem habozni, hogy feltétlenül a bizonyítékok szabad mérlegelése legyen-e a javaslat bizonyítójogának központja, és pedig annál kevésbbé, mert élő joggyakorlatunk is e rendszert fogadta el és immár dicséretre méltó törekvéssel fejleszti. Igen természetes, hogy a bizonyítás jogának tudományos művelését e rendszer ki nem zárja. A tudományból és birói tapasztalatból merített általános értékű tételek lesznek továbbra is a legjobb tanácsadók. A magyar biró nem fogja magát felszabadítva érezni a tudomány és helyes gyakorlat által megállapított elvek hatása alól, és a magyar tudományos irodalom amaz úttörők nyomain halad, kik a, bizonyítás jogelveinek fejlesztését nem látják megsemmisítve a törvényes bizonyítás elmélete rendszerének mellőzésével. Oly irányú fejlődés azonban, mely a bizonyításnak a tudomány által még annyira helyeseknek és okosaknak elismert szabályait törvénybe foglalni kívánj i, mely az angol »Law of evidence« félreértett utánzásából általános utasításokkal kívánná ellátni a birákat a bizonyítékok ereje tekintetében, a mely eszme Németországban oly gyakran felmerült, okvetetlenül a törvényes bizonyítás elméletéhez és ezzel együtt az igazságtalanság forrásához vezetne vissza. Mert nem szabad szem elől téveszteni, hogy a leghelyesebb elv is, mihelyt a bizonyítékok erejének mérlegelésénél a törvényes parancs folytán feltétlenül alkalmzandó volna, igazságtalanságra vezethetne, mert esetleg a concret eset körülményei éppen az ellenkező meggyőződést kelthetik a bíróban, mint az, melyre az abstract helyes szabály mutat. Tegyük fel, hogy a törvény vagy utasítás kimondaná, hogy az igenleges bizonyíték megelőzi a nemlegest, vagy a különös bizonyíték az általánost, —nem rejtenék-e magukban e külömben általában helyes elvek az igazságtalanság veszedelmét ? A ki őszintén elfogadja a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerét: az kiküszöböl minden ily szabályt, mert »dés que ces préceptes prennent place dans la loi« — mondja igen