Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

334 870. szám minő minimalis követelményekkel kell a bizonyításnak birni. E fölött a bíróság határoz, és ha a bizonyítás általában a tényálladék egyik lényeges mozzanata tekintetében ezen követelményeknek nem felel meg: akkor a biró a »charge« ban utasítja az esküdteket, hogy a »nem bűnöst* mondják ki; ellenkező esetben az esküdteket azokra a jogelvekre figyelmezteti, melyekre a bizonyítás mérlegelésénél ügyelniök kell. Ezeket a jogelvéket az esküdtekre nézve kötelezőknek tekintik; a bűnösnek kimondására azonban az angol esküdtek soha sem utasíthatók. C) Hazánkban, első királyaink alatt a germán jog befolyására találunk. Egyazon elvek, a melyeket a »Judicia Dei« vagy »Ordalia« intézménye uralt a frank és germán földön, tükröződnek vissza Szent László (I. könyv 28. és II. könyv 4., 5., 6-ik, III. könyv 1. és 17.), Kálmán (I. könyv 22., 52., 53., 76., 83.), Korvin Mátyás (1486: 18.), Ulászló (1492 : 37) törvényeiben. Az istenítéletek szokásos fajai közö'l törvényeinkben csak háromról van említés téve, tudniillik a tüzes vas, forró víz bizonyítéka (iudicium ferri candentis, et aquae bullientis) és a törvényszéki párbajról (iudicium duelli). Már Kálmán megszorította (I. 22.) a tüzes vas és forró víz bizonyítékát. A váradi regestrum tanúsága szerint a nemeseknél is alkalmazták e bizonyító eszközt, csakhogy a nemeseket, valamint más osztályokban az aggastyánokat és betegeket mások helyettesítették. A XIII. században a budai zsinat végzése folytán azonban a bizonyítás e módjai megszűntek. Legnépszerűbb volt a törvényszéki párbaj, mely már szent István alatt szokásos volt, és, úgy látszik, a magyar nemzet előbbi nézeteivel is teljesen megegyezett. Az istenítéletek többi fajainak megszűntével még akkor is alkalmazták nemeseknél, ha más bizonyítékok voltak. Az egyház folyton idegenkedett a törvényszéki párbajoktól. IV. Orbán pápa 1264-ben a magyarországi templomosokhoz intézett levelében az egyháziakra vonatkozó törvényszéki párbajt hazánkban erélyesen kárhoztatta. VI. Kelemen pápa Nagy Lajoshoz irt levelében ugyanazt tévé. Tizenötödik századbeli törvényeink csak arra az esetre szorították ugyan a törvényszéki párbajt »in quibus omnis probatio deficeret«, sőt az 1486:18. és 1492:27. t. ez. a katonai udvari biróság előtt engedték meg ; mégis csak a tizenhatodik század végén, leginkább egyházi befolyások folytán szűnt meg. Mindenesetre a törvényszéki párbajnak ily korai megszűnte oly culturtörténeti mozzanat, melyre büszkén hivatkozhatunk, mert hisz Angliában csak 1818-ban törülték el törvényesen, miután ez évben arra, mint bizonyítékra történvén hivatkozás, a birák azt nem tartották megtagadhatónák. Leysinger báró pedig még 1804-ben a 'német birodalmi gyűlést felkérte, hogy a hassiai választófejedelmet szorítsa, miszerint jogtalan igényeit Jesbergre »coram judicio Dei« karddal vívhassa ki ellene. A párbaj mellett az esMtársak (consacramentores, conpurgatores, conjuratores) intézményét alkalmazták leginkább bizonyítékul. Az Anjouk alatt továbbfejlesztették ugyan ezt az intézményt, de nyomaira, a canonjog befolyása következtében már Szt. László és Kálmán törvényeiben, az Árpádkori okmányokban, a váradi regestrumban találunk. Hogy még a XVII. században divatozott, azt az 1622: XV. t.-cz. világosan mutatja. Megszüntetését Szlemenics az 1729:XXV1I. t.-cz-ből származtatja, tényleg azonban valószínű, hogy a XVII. század végén már nem alkalmazták. A tisztító eskü (juramentum purgatórium), melyet a vádlott Míntelenségének igazolására tett, szintén gyakori bizonyító eszköz volt és sokáig fenn is állott. Szlemenics (127. §.) az 1829: XXVII. t.-cz. intézkedéseinél fogva, szemben Vuchetichcsel azt vitatja, hogy kisebb bűntetteknél és távolibb gyanujelek esetében rovatlan hírű emberekre nézve helye van a tisztító eskünek. Annyi bizonyos, hogy a XVIII. század végéig rendszerint alkalmazták; de midőn a XVIII. század bölcselő szelleme mindinkább kikelt eme lélektani kínzás ellen és kimutat-