Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
870. szám. . 299 hatatlan kötelességet rója a Uróra, hogy azonnal függessze fél a továboi fogvatartást, mihelyt csak valószínűtlennek látszik a terhelt megszökése. A vizsgálati fogság a javaslat szerint a terhelt kihallgatása nélkül soha el nem rendelhető és arra csakis biró bir hatáskörrel; a letartóztatás elrendelésének jogát szintén rendszerint a vizsgálóbíró gyakorolja és csak sürgősség esetében járásbíróság, kir. ügyészség vagy rendőri hatóság. De ekkor is rendszerint írásba foglalt határozatot követel a javaslat és szigorúan gondoskodik arról, hogy a terhelt mennél előbb a vizsgálóbíró elé legyen állítva és előadhassa a letartóztatás ellen okait. Biztosítva van a felek perorvoslati joga és a vádtanács nemcsak maga elé idézheti a terheltet, hanem köteles a székhelyén fogva levő terheltet meghallgatni, sőt a járásbíróságnál fogva levő is a vádtanács elé állítható, ha nincs védője a vádtanács székhelyén. Nincs tehát a vádtanács pasztán Írásbeliségre szorítva. Részletes rendelkezések biztosítják végre azt is, hogy úgy az előzetes letartóztatás, mint a vizsgálati fogság a lehető legnagyobb kímélettel foganatosíttassék. Bármily szabadelvű irányban oldja is meg azonban a javaslat a bűnvádi perrendtartás e nagy problémáját, bármennyire igyekszik is amaz elv igazságának érvényt szerezni, hogy az előzetes letartóztatás, illetve vizsgálati fogság soha se bírjon büntetés jellegével, és mint biztosító intézkedés csak akkor alkalmaztassék, ha más eszközzel a czél el nem érhető: mégis minden az alkalmazástól függ. A biró mérlegelésére van bízva, hogy a tettenkapás miatt szükség van-e a további letartóztatásra, a biró ítélheti meg a jelenségeket, melyek szökésre, vagy az igazságszolgáltatás kijátszására engednek következtetni. »C'est donc l'office du juge plutőt que de la loi« — mondja találóan Hélie. Ha azonban a letartóztatásra jogosított hatóságok eme javaslat szellemében oldják meg feladatukat: akkor a köz- és magánérdeknek czélul kitűzött kiegyenlítése el lesz érve. Egyébiránt az eddigi tapasztalatok szerint is mind az ügyészség, mind a bírói kar oda törekszenek, hogy a vizsgálati fogság mennél ritkább és rövidebb legyen. A fogházak állapotáról szóló jelentések szerint ugyanis a kir. ügyészségeknél és a kir. járásbíróságoknál vizsgálati fogságban letartóztatottak száma 1872-ben az összes fogvatartottaknak 48 58 /ioo százalékát tette, a jogérvényes ítélet alapján letartóztatottaké pedig az összlétszám 51 42 /ioo százalékát. Ellenben 1891-ben a vizsgálati fogságban letartóztatottak száma 23 40 / 100 százalék, a jogérvényesen elítélt letartóztatottak száma pedig 76 6 /ioo százalék volt. A javulás tehát egészséges fejlődésre mutat, mert míg 1872-ben a vizsgálati foglyok és az elítéltek számaránya majdnem egyenlő, addig 1891-ben az elitéltek száma a vizsgálati foglyok, számát több mint háromszorosan meghaladja. Ha tehát a vizsgálati fogságban letartóztatottak száma az 1872. évi állapottal szemben 1891-ben 48°/o-kal apadt: ez világos jele annak, hogy a nem eléggé indokolt letartóztatások kevesbítése a kir. ügyészség és bíróság komoly törekvésének tárgya volt. A kedvezőbb fejlődésre pedig annál inkább lehet számítani, mert a jelen javaslat a legsúlyosabb cselekmények esetében sem irja elő kötelezőleg az előzetes letartóztatás, vagy vizsgálati fogság elrendelését és mindig a bíróság belátásától teszi függővé a biztosíték melletti szabadlábra helyezést. Az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság alatt — bár végrehajtásuk egymástól semmiben sem külömbözik — a javaslat külömböző fogalmakat ért. Mindenekelőtt külömbözik az előzetes letartóztatás a vizsgálati fogságtól az elrendelhetés feltétele tekintetében, mert mig amazt a terhelt kihallgatása, sőt elővezető parancs kiadása nélkül is el lehet rendelni, addig az utóbbi csak a terhelt kihallgatása után rendelhető el. 38*
