Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
288 870. szám. rendszerint a bíróság e formátlan letartóztatást alkalmazta, a helyett, hogy mint ez a törvény czélzata volt, azzal csak kivételesen élt volna. A »code« által teremtett jogállapotot nem tarthatták kielégító'nek Francziaországban. A franczia kormány, különösen Rogernek a képviselőházban többször megajított indítványa következtében szükségesnek tartotta a vizsgálati fogság reformja kérdésében még 184i-ben javaslatot előterjeszteni, melyet a képviselőház el is fogadott, de a pairek kamarája visszautasított. A kormány azonban továbbra is kiváló gondot fordított e nagyfontosságú kérdésre, minek első eredménye lőn az 1848. évi márczius hó 22-iki decret, mely a biztosíték összegének minimumát szüntette meg. E reform azonban a várt eredményt nem idézte elő és nem is idézhette elő, mert a főhiba az volt, hogy sem a mandat d'arrét, sem a mandat de depót nem volt a vizsgálóbíró által megszüntethető. Eme hiányon igyekezett részben segíteni az 1855. évi április 4-iki törvény, mely feljogosítja a vizsgálóbírót, hogy az ügyészséggel egyetértőleg az általa kibocsátott »mandat de dépót«-t meg is szüntethesse. Az 1856. évi július 17-iki törvény, mely a felügyelő-tanács (chambre du conseil) intézményét megszüntette, egyik czélul szintén az előzetes letartóztatás ritkábbá tételét és tartamának megrövidítését tíízte ki és ennek az indokolásban határozott kifejezést is adott. Eme törvényjavaslat indokolásában említi fel a kormány, hogy 1854-ben 24.347 oly személy volt előzetes letartóztatásban, kiket vagy felmentettek, vagy a kik ellen a további eljárást megszüntették, x Eme törvényeknek kétségen kívül jótékony hatásuk volt, mert a lakosság számával folyton szaporodó bűntettek daczára 1856—1860-ig körülbelül 20.000 személylyel kevesebb egyén volt előzetesen letartóztatva, mint 1851—1855-ig és 1861-ben a letartóztatottak 9 /io része nem volt egy hónapnál tovább letartóztatva. A correctionális ügyekben azonban még mindig rendkívül sok volt és aránylag elég hosszan tartott a letartóztatás, és mivel a letartóztatottak számát a tettenkapottak nagyon szaporítják, angol minta után hozták a tettenkapás esetében követendő gyors eljárásról szóló 1863. évi márczius 20-iki törvényt, melynek tartalmát bővebben közli a közvetlen idézésről intézkedő XVI. fejezetnek indokolása. Hogy e törvény mily jótékony befolyást gyakorolt a letartóztatás tartamának megrövidítésére, azt a statisztikai adatok világosan bizonyítják, mert ama letartóztatottaknak száma, a kik három napnál tovább nem voltak fogva, folytonos növekedőben volt, úgy, hogy mig 1866-ban 25°/o-al, addig 1868-ban 32°/o-al voltak ezek képviselve. Legnevezetesebb azonban eme reformtörvények között az 1865. július hó 14 ki törvény, mely szerint a vizsgálóbíró az ügyészszel egyetértőleg már nemcsak a »mandat de dépő«-t, hanem a »mandat de d'arré«-t is megszüntetheti. Továbbá a letartóztatás soha sem kötelező, kivéve, ha már az esküdtszék elé volt utasítva az ügy. Nevezetes újítása eme törvénynek az is, hogy correctionális ügyekben a letartóztatott hivatalból helyezendő szabadlábra, ha állandó lakóhelylyel bir, ha előbb bűntett büntetésével, vagy egy évnél hosszabb fogházbüntetéssel büntetve nem volt és a terhére rótt cselekmény két évi fogháznál csekélyebb büntetéssel van sújtva. Biztosítja továbbá eme törvény a vádlónak, károsítottnak és terheltnek felebbviteli jogát, továbbá minden bűnügyben megengedi biztosíték mellett a szabadlábra helyezést és az összegnek sem minimumát, sem maximumát meg nem határozza. A »mise au secret«, azaz a terheltnek eltiltása a külső világgal való érintkezéstől, csak tíz napi időtartamra terjedhet. Az uj franczia javaslatok,*) melyek az előzetes eljárás reformját czélozzák, szintén *) A Le Royer javaslat a 73—111. cz.-ekben, a senatus által elfogadott és Demöle által benyújtott javaslat a 88—137. cz.-ekben szabályozza a kérdéseket.
