Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
280 870. szám. megfelelő vallomását vegyék be. A vizsgálat irásheli jellege e tekintetben a legmesszebb menő garantiák felállítását és szigorú megtartását követeli. Ez okból imperative, kivételnélküli szabályként állítja fel a javaslat azt, hogy ha a kihallgatást foganatosító hatósági közegnek a terhelt részéről használt nyelvben nincs teljes jártassága: előlegesen megesketendő tolmácsot kell alkalmazni. A szakasz második bekezdése hasunió szempontból indul ki 8 a?t akarja elérni, hogy a süket és néma terhelt kihallgatása is teljesen megbízható módon történjék. XI. FEJEZET. Előzetes letartóztatás és vizsgálati fog-ság-. (141 — 168. §§.) A tiszta vádrendszer eszményi követelménye az, hogy mig jogerős birói ítélet bűnösnek nem nyilvánította az állampolgárt: addig ezt személyes szabadságától megfosztani ne lehessen. A tiszta elmélet álláspontjából nem is lehet indokolni az állampolgár előzetes letartóztatásának jogosultságát, mert ha az embert legnagyobb javától, személyes szabadságától puszta gyanú alapján fosztja meg a közhatalom, úgy ez már csak azért sem igazolható az abstract jogosság szempontjából, mert a mindennapi tapasztalat bizonyítja, hogy 10—30°/o-át az előre letartóztatott vádlottaknak felmenti a bíróság. Bizonyos tehát, hogy az állampolgárok egy része ártatlanul van megfosztva szabadságától és az igazságszolgáltatás oly erkölcsi és anyagi károkat okozhat, a melyek, bármily szabadelvűén kezeljék is az ártatlanul vizsgálati fogságba helyezettek kártalanítását, gyakran helyrehozhatatlanok. Ámde a tételes jognak nem szabad tisztán az elvi igazságok merev következményeiből alkotni szabályait, és így nem szabad e nagy probléma megoldásánál sem kizárólag az egyéni szabadság érdekeiből kiindulni. A bűnvádi eljárás egész területén folyton két kényes érdek küzd egymással. Egyik a társadalom védelme a bűntettesek ármányai ellen, másik az egyén védelme az alaptalan gyanú és vád ellen. E két érdek között minél több ponton helyreállítani az egyensúlyt, ez itt tulajdonképeni feladata a tudománynak. Hol az egyik, hol a másik érdek kerekedik fölül s bizonyára az előzetes letartóztatás fontos kérdésében a társadalom általános védelmi érdekei elől hátrálni kell az egyesek érdekeinek. Néhány állampolgárnak ártatlan szenvedése az áldozat, mit a társadalom általános védelmének érdeke követel. De ha e lényegében nem igazságos áldozattól visszaretten a társadalom, úgy sokkal nagyobb áldozatot kell hoznia, mert a legnagyobb büntetendő cselekményekre nézve veszélyezteti, sőt meghiusítja a bűnvádi eljárás czéljait g így magát a társadalmi rendet áldozza fel. Ezért nincs tételes jog, mely e ponton az elméleti igazságnak több súlyt tulajdonítana, mint a társadalom védelmi érdekeinek, mely a szabadságvesztést csak mint büntetést ismerné és bizonyos feltétetek mellett meg nem engedné, hogy a büntetendő cselekmény gyanújával terhelt személyes szabadságától előzetesen megfosztható legyen. De ha a társadalmi szükség parancsolja, hogy a tételes jog fel ne hagyjon a gyanúsított előzetes fogva tartásának intézményével, úgy e szükségességnek kell megszabni a letartóztatás határát. Mihelyt nem szükséges a letartóztatás: akkor nemcsak igazságtalan, de embertelen is. Mert ha nem is a büntetések között foglalnak helyet az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság: mégis tagadhatatlan, hogy az egyén és a család erkölcsi és anyagi érdekeit, a becsület és a megélhetés feltételeit támadják meg. Ki tagadhatná, hogy különösen az ártatlanul vizsgálati fogságba hurczoltra igazságtalan büntetésként súlyosodhatik a letartóztatás, vagy vizsgálati fogság. Ezért a legelsőrangú jogászok és állambölcselők foglalkoztak ama nagy probléma megoldásával, hogy meddig terjed a szükségesség határa, melyen túl a letartóztatás nélkülözhetetlenné válik, óriási a külömbség e szükségesség fogalmi körének meghatározásában,
