Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
264 870. szám. Azok a szempontok, melyek a fegyveres erőnek és a csendőrségnek tényleg szolgáló tagjai idézésénél figyelembe véve voltak, ezeknek elővezetése tekintetében is jelentőséggel birnak. Á szolgálat érdeke és a függőség szoros viszonya kizárták egyrészt ezeknek az egyéneknek polgári közegek által való elővezettetését, másrészt eléggé biztosítják, hogy az elővezettetés megkeresés folytán is eszközölve lesz. Az érintett feltételek kisebb mértékben vannak meg a rendőrség és pénzügyőrség tagjaira nézve, miért is ezeknek elővezettetését nem zárja ki a 131. §. utolsó bekezdése. A terhelt kihallgatása. (132-140. §§.) A terhelt kihallgatásának más jogi jelentőséget tulajdonít a vádrendszer, mint a nyomozó vagy a vegyes per. A vádrendszer, mely a felek teljes egyenlőségének elvét igyekszik megvalósít™, a terhelt kikérdezésének jogosultságát nem ismeri el. Nyilatkoznia ugyan szabad a terheltnek, sőt ehhez az »audiatur et altéra pars« elvénél fogva joga is van, de a kérdések intézésével a vádrendszer már sértve látja a terhelt ügyféljogát. A nyomozó per, mely a terheltet valóságos tárgygyá alacsonyítja és egyszerű bizonyító eszköznek tekinti, az igazság felkutatásának czíme alatt majd psychikai kínvallatások alkalmazása mellett a terhelt kihallgatásának czélját a beismerés kicsikarásában keresi. A vegyes per, habár kezdetben csak nehezen tudott kibontakozni a nyomozó per hagyományaiból, ma már kétségen kívül a terhelt kihallgatását első sorban mint védelmi eszközt illeszti az eljárás keretébe, és ha nem mond is le arról, hogy a terhelt kihallgatása egyúttal a valóság felderítésének egyik hathatós eszköze legyen, mégis erélyesen utasít vissza minden eszközt, mely akár közvetlenül, akár közvetve vallomásra kényszeríthetné a terheltet. A bűnvádi perjog története igazolja emez elvi megkülömböztetések jogosultságát. így a római perjog az „ordo publicorum judiciorum" idejében nem ismerte a vádlott szabadoknak tulajdonképeni kihallgatását. A Tit. de questionibus Dig. 48., 18., mely forráshelyre az ellenkező ;vélemény hivei szoktak hivatkozni, csak a rabszolgáknak, mint tanuknak és terhelteknek kihallgatásáról szól, kik ellen a tortura is alkalmazható volt. Még a császárság idejéban sem hallgatták ki más okból a vádlottat, mint hogy védelmét előadhassa. A germán és a régibb német jog hasonló felfogásról tanúskodik. A mint azonban a vádper elveit a nyomozó per lépésről-lépésre háttérbe szorította, mindig nagyobb jelentőséget nyert a terhelt kihallgatása a büntető eljárásban. Ez természetes következménye volt az inquisitorius perben nagyra nőtt tannak a törvényes bizonyításról, mert a biróság nem tudott addig megnyugodni a mesterségesen egybeállított bizonyítékokban, mig azokat a terhelt beismerése meg nem erősítette. Ezért valamint az olasz, úgy a franczia inquisitorius perben már régtől fogva megkövetelték a terhelttől, hogy kihallgatása előtt esküt tegyen, melyben fogadja, hogy igazat fog vallani. „Et hodie secundum communem stylum Italiae — mondja Július Clarus (Sent. rec. Lib. V. §. fin. qu. 115. Nr. 9.) — tam in inquisitione, quam in accusatione reus comparens jurát de veritate/dicenda." Francziaországban az 1670-iki ordonnance (XIV. czím. 7. czikk) szintén elrendelte a terhelt megesketését. A német közönséges jog kezdetben ugyan csak a litis contestatio és amaz elv értelmében, hogy senkit kihallgatás nélkül elítélni ne lehessen, ismerte el a terhelt kihallgatásának jogosultságát, de rövid idő múlva az a vizsgálat vezetésének nélkülözhetetlen eszközévé vált, sőt a teljesen kifejlett nyomozó pernek valóságos központja lett, „Az inquirálás művészetének" szabályait felállítani az elmélet egyik legkedvenczebb tárgya volt. A terheltnek sommás és rendes kihallgatása volt az eljárás leglényegesebb része. A kínvallatás eltörlése után pedig,
